Hogy tudnám feldolgozni Anyukám halálát?

Először is őszinte részvétem, még így utólag is.

Nekem két nagyon közeli családtagom halt meg 2 éven belül. Nem mindig, de főleg most, ebben a rossz időben, néha olyan fájdalom nyilal a szivembe, hogy legszívesebben öngyilkos lennék. Gondolj arra, hogy Édesanyád most még közelebb került hozzád, csak nem fizikálisan :) Fizikailag már nem ölelheted, és ő sem Téged, de ha hiszed ha nem, ő mostmár melletted van mindig, akármit csinálsz. :) Remélem érted. Sok erőt, kitartást, egészséget, és utólag: Boldog új évet! :)

Apukáddal meg ne foglalkozz, sajnos ma már a legtöbb apa ilyen :( És ahogyan mások is írták, járj társaságba, csinálj azt amit szeretnél :) Anyu segít Neked mindneben! ;)

Nem szeretnék megbántani senkit, se senki meggyőződését megkérdőjelezni. Ezt mégis le kell írnom.

Az eddigi hozzászólások egy részén is érződik az, hogy a mi kultúránk sajnos még mindig hogyan kezeli a halált.

"Próbálj meg erősnek lenni, gondolj a szép emlékekre, ne búslakodj, lépéjél tovább, ezt nem lehet feldolgozni, minek ilyen kérdést kiírni, segíteni úgy sem tudunk", stb...

Én ezzel nem értek egyet teljesen. Feldolgozni egy szerettünk halálát sosem azt jelenti, hogy el tudjuk érni, hogy soha többet ne hiányozzon, soha többet ne sírjunk miatta, és soha többet ne gondoljunk rá. Ezt nyilván sohasem lehet elérni, és nem is kell.

Feldolgozni a veszteséget: ezt azt jelenti, hogy tudjuk tovább úgy élni az életünket, hogy képesek vagyunk előre, a jövőbe nézni, tudunk újra örülni és szeretni, valamint ha az elhúnyt szerettünkre gondolunk, már nem élünk át kínt a legtöbb esetben.

Nyilván ezt a nem hozzáértők nem tudhatják, de vannak olyan halálesetek, veszteségek, amikor igen is dolgozni kell a gyászon, és nem válnak be a fent már idézett "javaslatok", mint a légy erős, és lépj tovább.

Ha egy elhúnyt sokat szenvedett, ha balesetben, hirtelen húnyt el, vagy bűncselekmény áldozata lett, vagy, ahogyan a kérdező esetében is, ha nem volt megfelelő mód elbúcsúzni tőle, ha a gyászolónak bűntudata van bizonyos dolgok miatt az elvesztettel való kapcsolatában, akkor dolgozni kell a gyásszal, mert különben nem lehet egyhamar, következmények nélkül tovább lépni.

És ahogyan már írtam is, a gyászmunka, a feldolgozás nem azt jelenti, hogy soha többé nem hiányzik, és nem szenvedünk az elhúnyt miatt.

Azt jelenti, hogy tudjuk normálisan tovább élni az életünket, és a szeretett személy belső alak lesz a számunkra. Nem gondolunk már rá mindig kínlódva, és könnyek között.

Nem igaz, hogy ehhez a gyászmunkához nem állnak rendelkezésre módszerek. Az egyik ilyen a levélírás az elhúnyt személyhez, és ami most terjed, amiről már írtam is: John W. James és Russel Fiedman módszere.

A szerzők maguk is gyászoltak, és sok gyászolóval végeztek segítő munkát, így valós tapasztalatokon nyugszik a módszer.

Az sem igaz, hogy a gyászt feltétlenül "egyedül kell lerendezni" (egy válaszoló írta ezt fentebb). Csak sajnos még nagyon benne van az egész kultúránkban, hogy nem tudjuk hogyan kezelni a halált, és nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk a gyászolókhoz.

Így sokszor a gyászoló emberek nagyon magukra maradnak, holott, sokunknak inkább az segítene, ha valakivel tudnánk a veszteségünkről beszélni. Ilyen céllal indítanak például gyászcsoportokat is. Budapesten rendszeresen indulnak csoportok gyászolók számára.

Senkit nem szeretnék ezekkel a gondolataimmal megbántani, de le kellett írnom, hogy képviselve legyen itt az érem másik oldala is.

Szerintem ez az, amit sose lehet feldolgozni: az Anyukánk halálát. Én nem biztatlak, hogy gondolj a szép dolgokra és a többi sallang. Egy ilyen veszteség örökre beleég a lelkünkbe és már leszünk ugyanazok, akik vagyunk, de akármilyen ijesztő és fájdalmas, ez az életünk része, hogy előbb-utóbb mindenkit elér ez a hatalmas pofon. De ugyanakkor ettől válunk igazi harcossá. Szerintem te azért viseled különösen nehezen a dolgot, mert nincsen senki, aki hasonlóan közel áll hozzád, mint az Anyukád. talán ha megtalálnád a szerető párod, aki mindenben melletted áll és majd gyerekeid születnek, biztosan sokkal könnyebb lesz. Próbáld meg pl. ezt kitűzni magad elé mint célt és én is egyetértek azzal, aki a gyászfeldolgozó terápiát javasolta. Ártani biztosan nem fog. Nekem még él az Anyukám, de szinte betegesen félek, attól, hogy egy napon el fogom veszíteni. De tudom, hogy az életemet akkor is élnem kell tovább.

25 N

Egy kicsit magamra ismertem a történetben,csak nálam anyukám halálával indultak a dolgok,majd a papám,majd a bátyám halt meg.Így maradtam egyedül 23-évesen.Én is depresszios lettem,befele fordultam,nem akartam találkozni sennkivel,és még anyagilag is mély ponton voltam,ja persze a barátnöm is nagyon gyorsan elhagyott.

Hogy dolgoztam fel?

Ez még érdekesebb.Öngyilkos akartam lenni,ezért mindent megtettem,nem érdekelt semmi,és senki.A fordulat ott következett be,hogy egy autó balesetben majdnem meghaltam.

Egy ilyen eset után az ember teljesen másként látja a világot,örül ha vehet egy levegöt,ihat egy pohár vizet,láthatja,ahogy süt a nap.A jelentéktelen dolgok lesznek a legfontosabbak az ember életében.Hát aszthiszem én így éltem,dolgoztam fel az eseményeket.A legrosszab,mikór az embert sajnálják,nem szánalomra vágyik ilyenkor az ember,hanem segitségre.A segitség mi lehet?Szerintem egy jó beszélgetés valakivel,akivel a problémáidról őszintén tudtok beszélni,és ha ki tudod beszélni magadból,szerintem sokkal jobban fogod érezni magad.Én ezt tanácsolnám.

Szia

Nekem is meghalt az Anyukám, majdnem 1 éve. Apámmal nem tartom a kapcsolatot, őt utálom, van rá okom. Nekem sem sikerült teljesen feldolgozni (bár már sokat haladtam), főleg a bűntudat miatt. Ő nagyon jó ember volt, és én sokszor nem megfelelően viselkedtem vele, pedig neki köszönhetek mindent, és azt, ami most vagyok. Nekem vannak "barátaim", de igazán csak egyikőjükre számíthattam. És persze mindenki sajnálkozott felettem. És ezt nagyon utáltam :) És nekem tesóm sincs... Nagyon egyedül éreztem magam, és még néha mindig. De tudod, valahol meg is erősített ez a dolog. Hihetetlenül más ember lettem, és néha arra gondolok, hogy ha Anya itt lenne, és látna, akkor büszke lenne rám. És legjobban még az aktuális dolgok emlékké válása dühített. Nem akartam, hogy egy viszonylag távoli kép legyen Ő. De ez így van. Egyre jobban távolodik. De ez az élet rendje. Én úgy vagyok vele, hogy ez valamiért megtörtént, és én nem tudok rajta változtatni. Gondolom nem vagy vallásos, mert akkor talán könnyebb lenne... hogy odafentről lát, és vigyáz rád :) De ha igen, akkor gondolj erre. Én sajnos nem vagyok az, pedig lehet könnyebb lenne. Ja és pszichológushoz is jártam, de nem segített semmit, szóval otthagytam :) De ha gondolod, menj el, és meglátod, tud-e segíteni. De a legjobb ha valami hozzád közel álló emberrel tudsz beszélni. Amúgy én magamnál hordom Anyukám fényképét, és ha valami szerencse történik velem rögtön arra gondolok, hogy mi van, ha Anya segített :) Ezek egy kis erőt adnak.

És most ( hogy ilyen szerencsétlenül jártam)már csak azért is akarok bizonyítani mindenkinek. Neki is :)

Sok erőt kívánok Neked! Ha nekem ment, neked is fog :)

19/L