Nem szereti a családját aki nem akar élni?

Én azt gondolom, hogy nem szereti. Aki hagyja annyira beszűkülni a tudatállapotát, az nem szereti!

Nem hiszek abban, hogy nem felelünk a tetteinkért. Én nem mentem fel az alkoholistákat és az önsorsrontó embereket.

És ezt teljes joggal meg merem mondani, mert az ilyen emberek tették tönkre az egész életemet!

Kezdve az anyámmal, akinek soha komolyabb gondja nem volt az életben, a tutyi-mutyi apámat leszámítva persze, de ha anyámra rájött a dili, hónapokra elvonult tőlünk, nem főzött heteken át, azt ettük gyerekként, amit találtunk, de nem főtt ételt. Ha olyanja volt, bevonult az idegosztályra, mert élvezte, hogy olyankor az egész család őt ajnározza, szegény beteg anyukám...

13 éves koromban karácsonykor bevonult a kórházba, otthagyott minket az ünnepi asztal mellett és bevitette magát és majd 1 évig nem láttam, mert ott jobban érezte magát. Sok-sok évbe telt, mire ki mertem mondani: nem beteg vagy, hanem egy önsajnálatban fuldokló bal...fa...sz!

Ott volt 2 kamaszodó gyereke, a férje, aki ugyan egy rakás szerencsétlenség, de imádta, a szülei, akik mindent megadtak neki, sosem kellett a holnaptól rettegnie anyagilag, valószínű ez is volt a baj, mert emiatt sose nőtt fel. Túl erős szülőkkel rendelkezett. Nekem gyenge szüleim voltak, ezért lettem sziklaszilárd.

Én tudom, hogy nem lehetek olyan mélyen, hogy a gyerekemnek ne adjak enni. Hogy ne kérdezzem meg, hogy telt a napja. Lehetek nagyon fáradt, de a kutyáimmal akkor is van erőm törődni, ha nem tudok 100%-os lenni, akkor is jut nekik a szeretetemből. Ha szomorú vagyok, akkor is.

Voltam nagyon mélyen, mikor végignéztem a nagymamám szenvedését a rák miatt 1,5 éven át, mialatt átéltem a 20 éves korban kötelező szerelmi csalódást. Minden összejött rövid időn belül, alig ocsúdtunk fel egyik gyászból, jött a másik, az öcsém öngyilkos lett, minden amiben addig hittem, darabokra hullott. A kortársaim ekkoriban férjhez mentek, gyereket szültek, boldogok voltak, én meg ott álltam huszonévesen és többet gyászoltam, mint más egy egész élet alatt. És nem ugyanaz elveszíteni valakit a rendelt időben, vagy idő előtt. Nem ugyanúgy éltem meg öcsém halálát, mintha már öregek lettünk volna vagy betegek, és maga a mód, hogy ő maga vetett véget az életének, szörnyűbbé tette más halálnál. Teljesen elvesztettem a hitem az életben. Emlékszem, telt egyik nap a másik után és csak az vígasztalt, hogy nem kell ennek örökké így lennie, hisz az én életem sem végtelen. Felszálltam a buszra, leszálltam a buszról és közben nem emlékeztem, hogy telt el az idő, bementem a fürdőbe, letettem a hajcsatom és amikor legközelebb feleszméltem, már meg is fürödtem, a munkahelyemre menet mereven bámultam a metró síneit, milyen lehet oda leugrani, amikor jön a metró...De borzalmasnak találtam és gyáva voltam megtenni. A tükörbe nézve megláttam 40 éves önmagam, pedig a legszebb éveimnek kellett volna lennie. Számtalanszor küzdöttem az érzéssel, hogy tulajdonképp rohadtul értelmetlen ez az egész. Anyám inni kezdett, apám nem győzte őt vígasztalni, nagyon egymásra találtak a gyászban. Az én apám nem lépett le a felesége mellől, mint olyan sok férfi a bajban. Együtt örültek és együtt gyászoltak. Sok mindent elsza...rtak az életben, de ezt nem. Csak közben elfelejtették, hogy van még egy lányuk is.

Minden az öcsém körül forgott onnan kezdve. Minden beszélgetés. Mindenhol az ő fényképei. Ha anyám életében feleannyit törődött volna vele, mint halálában, akkor talán az öcsém se jut oda, ahova jutott. De addig persze nem fordítottak annyi energiát a gyerekeik lelkére, amíg éltek. Anyám úgy döntött, hogy nekem nincs szükségem rá, olyan önálló, határozott személyiség vagyok, ezzel igazolva magának, hogy ő nyugodtan ihat és nyalogathatja a saját sebeit, ahogy mindig is tette. Eleinte mellette álltam, de aztán elegem lett. Elég volt abból, hogy észre se vette, hogy van még egy gyereke!

Fogtam egy papírt, és felírtam rá azokat, akik miatt még muszáj itt maradnom a földön.

Közte volt az anyám, az apám, a nagyapám és a 2 kutyám.

Teljességgel lehetetlennek éreztem az öngyilkosságot addig, amíg ők vannak. Pontosan tudtam, mi történne velük, ha megtenném én is. Öcsémet nem érdekelte, mi lesz velünk, de én nem tudtam ilyen beszűkült roh...adék mo...cskos tetű lenni. Mai napig meg van az a papír. Kellett már kihúznom róla nevet sajnos.

De tudjátok, ma sokkal több név van rajta, mint akkoriban.

És nem leszek öngyilkos, amíg akár csak egy nyomorult kutya sorsa ia múlik rajtam. Nem tudnám nyugodtan álomra hajtani a fejem abban a rohadt sírgödörben, ha nem tudnám biztosan, hogy a kiskutyámnak lesz mit enni nélkülem is.

Mindenem megvan ahhoz, hogy felmentsem magam, és ne gondolhasson senki önzőnek amiért megteszem:

genetikai örökség, ami miatt nem is merek gyereket vállalni. Egy sor fiatalon öngyilkos rokon...

Jól elcse..szett fiatalság, és nem én csesz...tem el magamnak, mint ahogy sokan jódolgukban teszik, hanem gondoskodtak róla kedves önsorsrontó rokonaim, hogy így legyen.

És mégse tudom megtenni azokkal, akik függnek tőlem.

Ennyit a beszűkült tudatállapotról!

Egyébként valami ok mindig van. Ki kell deríteni, hogy megérthesd. De ettől változatlanul azt mondom, nem magatehetetlen az ember és felelős a tetteiért.

Az, hogy valakin nem lehet észrevenni, amellett szól, hogy még ő sem biztos igazán benne, hogy meg fogja tenni. Csak játszik a gondolattal. Tervei vannak, eszedbe nem jutna mire készül. Még ő sem tudja, hogy meg fogja tenni valóban, ezért te honnan tudnád? De aki 2 napra előre elkészít mindent, az szerintem se volt beszűkülve.

Amúgy nem vádképpen mondom, de azt hiszem, nagyon sok mindent nem veszünk észre egymáson, mert állandóan megy a Tv és megy a net. Megkönnyíti, hogy ne vegyük észre, hogy a másik bajban van. Ettől függetlenül azt mondom, aki meg akar halni, az haljon meg, én eleget szenvedtem az ilyenek miatt.