Nem szereti a családját aki nem akar élni?

Voltam már iszonyatosan padlón, és csak a bátorságomon múlt, hogy meg merem-e tenni.

Ilyenkor nem jut eszükbe semmi, akkor a kín. Lehet önző dolog az öngyilkosság, de nem egy embernek ez jelent már kiutat a szenvedésből és nem lát túl a fájdalmon. Nehéz ezt átadni, át kellene élni.

Ez egy jó kérdés... én is úgy érzem, hogy nem akarok élni, hogy elegem van az egészből, és csak unom Itt magam, de azért rosszul érzem magam, ha a családomra gondolok, és azt hiszem részben ez visszatart.

Viszont aki tényleg eljut az öngyilkosságig az állítólag "nincs magánál" meg sokszor azért követik el, mert amikor "bekattan" nincs mellette senki.

Nem vagyok szakmabeli, csak olvasmányélményeim vannak, de a pszichiátria megítélése szerint az öngyilkosság egy nagyon elkeseredett segélykérő kiáltás a környezet, az univerzum felé, hogyha valaki már úgy érzi, hogy képtelen megbirkózni az őt körülvevő gondhalmazzal. Az persze relatív, hogy ki mit bír el, mennyire "terhelhető". Alapvetően az ember nem akar meghalni, az ember, mint minden élőlény élni akar. Ez mélyen bekódolt dolog, nem írja felül semmi, sem ideológia, sem vallás, de még az önsajnálat sem. Szociológiai szinten vizsgálva pedig az öngyilkosság nem más, mint egy puhány megfutamodás, nem szembenézni a dolgokkal, hanem az "egyszerűbb utat" választva kihátrálni az életből.

A valóság meg az, hogyha valaki nagyon elkeseredik és úgy érzi, nincs kiút, akkor valóban nem a többi emberen és a környezet véleményén gondolkodik, hanem kizárólag magával és a gondjaival van elfoglalva.

"Én nem tudom fölfogni, hogy bírta megtenni. Hisz ő volt a legjobban ellene az öngyilkosságnak."

ha valaki nagyon ellene van valaminek, az nagyon gyanús mint pl. az (ál)prűd emberkék

Őszinte részvétem:(

Nem olvastam el a hozzászólásokat, leírom inkább a saját példámat. Akartam már öngyilkos lenni, és komolyan gondoltam.

Kívülről teljesen rendes családnak tűntünk, szülők, testvér, minden megvolt, nem rossz anyagi körülmények között, bár gazdagság soha nem volt. Mint egy rendes átlagos család úgy néztünk ki. De csak a FELSZÍNEN!

A valóság (legalábbis amit én akkor valóságnak hittem), hogy csak elvoltunk egymás mellett, nem volt igazi család, nem beszéltünk meg semmit egymással, megkaptam az iskolába a kajapénzem, vagy amit épp be kellett fizetni, de ennyi, az már senkit nem érdekelt, hogy egyáltalán be megyek-e az iskolába, vagy nem, szüleim soha nem kérdeztek tőlem semmit, tesómmal se volt valami jó a viszonyom. 2 értelmes mondatot nem szóltunk egymáshoz (csak ha rokonok, ismerősök jöttek, olyankor játszottuk el a nagy családi idillt) amúgy 2 mondat után összevesztünk, így ment nagyon sokáig az, hogy mindenki elment egymás mellett a lakásban szó nélkül.

Igaz én még csak 16 éves voltam, de teljesen úgy éreztem, hogy nem szeretnek engem, és hiába csináltam bármit (hiszti, sírás, kiabálás, csapkodás) senkit nem érdekelt, csak rámmondták, hogy hisztis p**** vagyok. Az iskolában ezeket nem tudták, mert ott is úgy tettem, mintha minden OK lenne, hiszen ezt a példát láttam otthon, de valójában szenvedtem, hogy semmibe vesznek, és, hogy a saját családom nem szeret.

Aztán egy nap eldöntöttem, hogy a következő nap lesz az utolsó, aznap este sírtam is nagyon sokat, hogy soha többé nem látom újra azokat akiket a világon mindennél jobban szeretek, de úgy gondoltam, hogy nekik megváltás lesz, hogy már nem leszek.

Másnap teljesen nyugodt voltam, felszabadult, elmentem suliba, és mikor hazaértem akkor terveztem, hogy véget vetek az életemnek. Majdnem sikerült, de apám valamiért hazajött, és rögötn hívta a mentőket, kórház, kimosták a vérem, igazából erre már annyira nem is emlékszem. Legközelebb mikor magamhoz tértem, akkor a szüleim ott voltak nálam, halálra aggódták magukat miattam, és csak akkor láttam meg, hogy valójában mennyire szeretnek. Később átbeszéltünk mindent, azóta nem tennék ilyet soha. Most visszagondolva már belátom, hogy mekkora gyávaság volt, szégyellem is magam miatta.

Bocsi, ha hosszú lett, arra akartam rávilágítani, hogy szerintem egész biztosan ő is szerette a családját, csak olyan ember, aki ahelyett, hogy megbeszélte volna a problémát magában örlődött, és sajnos nem tudott ebből kilépni.

Remélem tudtam segíteni egy kicsit.