Miként fogadjam el anyámat úgy, hogy ő nem szeret? Mellettem van, ha kérem, mégiscsak a gyereke vagyok, de nem önmagamért. Ez nyilvánvaló.

Pontosan ugyanez a helyzet nálunk. Csak nekem nem öcsém, hanem bátyám van (33 éves) és állandóan Őt ajnározza. A tesómnak még nincs családja, mondhatni: se kutyája, se macskája. Főz, mos rá, kiszolgálja. Mindnyájan egy házban lakunk, mert pár éve a férjemmel és a gyerekeimmel én is visszaköltöztem albérletből.

Tőlem még azt sem kérdezi meg, hogy vagyok. Élünk egymás mellett és csak saját maga érdekli.

Mikor megszülettek a gyerekeim, az sem izgatta. Az unokák teher számára. Mindig rájuk ripakodik és megy utánuk hogy nehogy összegyűrjék a plédet a szőnyegen (ezt miattuk terítette le, nehogy összekoszolják a szőnyegét, pedig csak játszanak.)A kanapé is le van terítve, nehogy azt is összekoszolják. Szó szerint teher Neki, hogy az unokái a házában élnek.

Legjobb lenne elköltözni, de albérletbe már nem szeretnénk menni, ez a ház pedig óriási, bőven van mindenkinek saját szobája.

Én össze fogom tenni a két kezem, ha a gyerekeimmel és az unokáimmal élhetek majd egy házban.

Az ennyire önző embereknek semmi nem fontos, csak saját maguk! Nem tudom Nálatok hogy van a családi felállás, mennyi idős anyukád. Az enyém 54, apukám már rég meghalt. Anyám pedig úgy pasizik és úgy öltözködik, ahogy nem szégyell. Borzasztó. Szerintem kapuzárási pánikja van és gyorsan még kiéli magát.

Ismerős a helyzet számomra is, anyám ugyanezt csinálja, de engem nemhogy nem frusztrál, hanem még örülök is neki. Persze kicsit igazságtalannak tartom, hogy a nálam 14 évvel fiatalabb öcsémet sokkal lazábban neveli, több mindent szabad neki, mint anno nekem volt, több mindent kap, mellette van a nehéz pillanatokban, míg mellettem sosem állt ki stb., de az igazság az, hogy haragudni már régen nem tudok rá ezért. Más élethelyzetben kellett engem felnevelnie, és más helyzetben az öcsémet. A köztünk lévő 14 évben anyám sokat tanult, és tudja, mit rontott el nálam, ezt próbálja meg kijavítani az öcsém esetében, az már más tészta, hogy átesett a ló túloldalára...

Anyámmal sosem volt igazán jó a kapcsolatunk, mert nem volt még felkészülve az érkezésemre, nagyon fiatal is volt, mikor születtem, és sok hibát elkövetett. Mindenáron taljes önállóságra akart neveleni, ha már őt az anyja élete végéig ötévesként kezelte, akkor is, mikor már nem lakott otthon, férjnél volt... Ezt más sosem fogja kijavítani, de elfogadtam: nekem ez a szülői hozzáállás jutott, a múltat már nem lehet megváltoztatni, el kell fogadni azt, ami történt.

Anyám "elhanyagoló nevelése" után sikerült beházasodnom egy olyan családba, ahol az anyuka igazi anyatigrisként egy szabad percet nem hagyott a kisfiának, hogy felnőjön, mindig a nyakán lóg, mindent megcsinál helyette, nehogy annak a kisujját is meg kelljen mozdítania, közben pedig hangoztatja, hogy ő mennyire szereti a kisfiát... Szereti, csak éppen azt képtelen észrevenni, hogy a kisfia már felnőtt ember. (Csak zárójelben: ugyanígy viselkedik anyám az öcsémmel, és anyámmal is így viselkedett az ő anyja - anyám is második gyerek volt).

Tehát amit én tudok mondani a helyzetre: azt ne vedd zokon anyukádtól, mert neked nem volt jó anyád, míg az öcsédnek próbál jó anyja lenni. Ha nagyon bánt a dolog, talán mondd el neki azt, ami bánt, és kérdezd meg tőle, mi tartja vissza attól, hogy gyakrabban jöjjön hozzátok (az öt kilométer nem távolság, ez nem jó indok). De az igazság az, hogy amit már a kezdetekkor elrontottak, azon nagyon nehéz változatatni.