Hogyan élted meg a különköltözést?

Na , akkor én leírom.

Én már vártam nagyon az elköltözést, nem azért mert rossz volt otthon , de a párommal távkapcsolatban éltünk, így inkább vártam, mint nem.

Ha egyedül költöztem volna, biztos rosszabb lett volna.

Hiányozni nem hiányoztak nagyon a szüleim, de én előtte 4 évig kolis volt , messze otthonról, szóval már megszokott volt a különlét.

Én sokszor jártam haza hétvégenként, akkor újra kislány lettem:)

"végre"

Az albérletben egyedül laktam, szerény körülmények közt, még mosógépem sem volt, kézzel mostam. De boldogan szépen kitakarítottam, kisúroltam mindent. Szüleimet nem érdekelte, de egy rokon család, aki a közelben lakott, gyakran meglátogatott. (Ők kezelték korábban megbízással az albérletet, és még soha ilyen tisztának,rendezettnek nem látták azelőtt.) Felszabadultan éreztem magam, tele lehetőségekkel, amik hamarosan rám is találtak. :)

nekem annyira fokozatosan történt, hogy egyáltalán nem viselt meg. mindig teljesen természetes volt az állapot, mindig csak piciket léptünk előre. minden csak úgy megtörtént, talán ezért nem vágytam vissza és nem voltam szomorú.

Valahogy így történt:

együtt járás - heti párszor

együtt járás - már minden nap találkozunk

már hétvégén is találkozunk

hétvégén együtt alszunk felváltva egyikőnk-másikunk szüleinél

aztán a párom költözött az én szüleimhez (ez lehet, hogy neki kicsit nehéz volt, de nem láttam rajta. ekkor már 2-3 éve együtt voltunk) - kb egy évig tartott

saját lakásba költöztünk - kb. egy évig szintén

esküvő - ez pedig már másfél éve volt

tavaly költöztem el a páromhoz. 25 km-re lakunk messzebb a szüleimtől, de ha a kocsi nincs kéznél, akkor is könnyen megközelíthető bmivel (vonat, busz).

vártam a költözést, mert mégis csak külön lennék, meg tudtam, hogy más lesz, de azért elsírtam magam. és még pár hétig furcsa volt hozzászokni.

de nagyon jó érzés visszatérni, amikor jövünk látogatóba, vagy csak úgy.

2 hónapja költöztünk össze külön házba. Decemberben vettük meg és szeptemberig tartott a felújítás. Részben volt időm felkészülni, de azért az első 3-4 nap sokat sírta,nagyon jó a kapcsolatom a szüleimmel,párommal, mégis furcsa volt eljönni a szülői házból.Pedig csak az utca másik oldalára mentünk. Előtte nálunk laktunk együtt, úgyhogy a párom már rég elszakadt otthonról. Előtte rengeteget aggódtam hogy tudunk megélni, mindig főznöm kell, mikor mit eszünk majd stb.. egy kicsit túl drámáztam a dolgot.

3-4 napig sokszor sírtam, bántott hogy ezzel megbántom a páromat( akivel5 éve együtt)hogy azt hiszi nem szeretem. De utána rákaptam a külön élet jó ízére, hogy nem szól senki, ha takarítok akkor takarítok , ha főzök eszünk ha nem nem. Hétvégén nem kavar senki a szoba előtt, nem zörög, nem szólnak bele semmibe.

Úgyhogy nagyon jól érezzük magunkat már így külön,már előbb el kellett volna mennünk.

És ezt úgy mondom hogy jóban vagyok a szülőkkel, nem volt olyan duma hogy majd vissza sírom a régit stb...

Nagyon jó, kár volt félnem tőle.

Sokszor én főzök anyuéknak, sokszor ő, ki hogy dolgozik,