Meddig hagyjátok szó nélkül, ha látjátok, hogy egy családtagotok nem látja be a kudarcot?

Van egy közeli családtagom, aki nagyjából tíz éve kezdett el foglalkozni zenéléssel. Irdatlan összeget költött a család arra, hogy az ehhez szükséges eszközöket megvegyék neki, mert hittek benne, támogatták. Eleinte még hihető volt, mikor azt mondta, hogy nemsokára beindul a karrierje, mert ide/oda hívják fellépni, de ez már tíz éve így megy és még mindig ráfizetéses minden fellépése, tehát nem hogy plusz pénzt keresne vele, de még bukik is minden bulin. Én azt látom, hogy nem is akarja belátni, hogy ez így csak egy drága hobbi.

Joggal mondhatná, hogy felnőtt ember, senkire nem tartozik, hogy mire költ, de azért ez mégsem ilyen egyszerű; fel kéne már ébrednie és tisztában lenni azzal, hogy már családja van, kiadások, amik előrébb valóak, mint a be nem teljesülő álmai. (A lakását a szülőktől kapta, az autót szintén.)

Én továbbra sem szeretnék beleszólni az életébe, de gyakran kéri ki a véleményemet és arra gondoltam, hogy legközelebb megemlíteném neki, hogy talán el kéne gondolkodnia, hogyan tovább és mik a prioritások.