Hogyan kell kezelni, ha a szulok uvoltoznek egymassal? Hogyan veszelheti at ezt az ember komolyabb lelki serulesek nelkul?

Ez egy elég összetett téma. Kérdés, hogy te hány éves vagy, milyen szinten állsz érzelmi intelligencia és önbecsülés terén, hogy "átvészeld" ezt az állapotot. Milyen eszközeid vannak a belső megerősítésre.

Ami biztos, hogy az a gyermek, akinek a szülei üvöltöznek egymással, mindenképpen sérül lelkileg. Minden családban előfordul veszekedés, esetleg kiabálás, csak nem mindegy, hogy ez állandósul-e. A kicsi gyerekek azt hiszik, ha a szüleik veszekednek egymással, akkor ők a hibásak ezért, ők a rosszak, nem jól viselkednek stb. és emiatt lesznek önbizalomhiányosak, úgy gondolják, nem elég jók, szerethetők.

Én bizony folyton veszekedő szülők közt nőttem fel. Féltem ha az apám kiabált anyámmal. Egy félénk visszahúzódó kislány voltam. Az öcsém meg pont az ellenkezője, sok baj volt a magatartásával az iskolában, mindig heccelte a tanárokat. Felnőve én tanári pályára mentem és mivel tanultam pedagógiát, pszichológiát, sok tudatos önmunkával erősítettem az önbizalmamat. Az egésznek az a haszna, hogy jobban megértem a tanítványaimat, felismerem a viselkedésükben, kinek van gondja otthon, mi lehet a baj, tudok segíteni a lelki feldolgozásban stb.

A kérdésedre válaszolva, nem leszel lelki sérült, ha dolgozol magadon, manapság már rengeteg pszichológiai tartalom van fent a neten. Olvass, tanulj, fejlődj, foglalkozz a saját énképed erősítésével. A veszekedésektől tartsd távol magad, ne engedd, hogy esetleg a szülők manipuláljanak, ne ítéld el őket de ne is foglalj állást egyikük mellett sem, itt is figyelj és tanulj. Én gyerekkoromban haragudtam apukámra és anyut sajnáltam, majd bizony felnőttként rájöttem, hogy bizony sokszor anyu is hibás volt sokat megértettem azokból a kommunikációs hibákból, amiket ők vétettek s én már igyekszem ezeket (is) elkerülni.

Nem könnyű és hosszú folyamat, de kitartás. Amennyiben ez az állapot hosszú és tartós amikor már megteheted felnőttként költözz el! Szeresd őket de távolról!

Komolyabb lelki sérülések nélkül?? Sehogy természetesen.

Kivéve azt, aki élvezi.

1

Nem igaz, hogy minden kisgyerek azt gondolja, ők a hibásak a szülők veszekedéséért. Nekem ez eszembe se jutott, hiszen láttam, hogy egymással van bajuk.

Sehogy.

3-as!

Így igaz.

3

Igazad van. Valahogy úgy pontosítanék akkor, hogy sok kisgyermek úgy gondolja, mert magát kezdi okolni a veszekedésért. Attól is függ, hány éves, mennyire erős az önbecsülése. 2-3 éves korban még nem tudja a gyerek elfüggetleníteni magát a szülei érzéseitől.

6

A kérdésben szerepel az üvöltözés szó. Nyilván aki a kérdést kiírta nem sima veszekedés miatt akar átvészelni dolgokat, mert akkor nem is írt volna ki kérdést.

Ennyi

sehogy

az ilyen nyomot hagy az emberben

engem az tartott egybe, hogy tudtam hogy gimi után irány az egyetem, utána a koli, aztán majd albérlet

sokat kell dolgozni az anyagi függetlenségért, de nagyon megéri, nálam az volt az egyetlen, az anyagiak (ilettve a kiskorúság is) ami "haza"kötött

amíg a szülőkkel éltem, egy ollyan jövő képe tartotta bennem a leket amiben már a szüleim noncsennel benne, vagy legalábbis csak olyam mértékben amenyire engedem

korai tizenéves koromtól álmodoztam a jövőről, abba menekültem a jelenem elől

Sehogy.

35 vagyok, már régen elköltöztem, de pl máig megriadok, amikor valaki hangosabban szól hozzám, mert attól félek üvölteni kezd.

Csendes vagyok, visszahúzódó, nem merem kifejteni a véleményemet, mert tartok tőle, hogy rám ordít - és sorolhatnám.

Jártam szakemberhez, és sokat segített - pl már nem sírom el magam, nem akarok elbújni, hanem "beleállok" szó szerint, de a félelem nem szűnik meg, és tök mindegy, hogy a vőlegényemmel vitázunk valamin, akkor is félek, mert ebben nőttem fel.

Pedig velem csak ritkán ordítottak, de anyám apámmal egészen idegbeteg állat módjára - mondjuk átlag heti 2-3x.