Akik távol költöztek a családjuktól, szülőhelyüktől, hogy viseltétek?

21 évesen költöztem fel vidéki nagyvárosból Budapestre egyetem miatt. Levelezőn jártam mellette dolgoztam. Az első 2-3 év nagyon megterhelő volt. Vágyódtam vissza nehéz volt.

Ugyanakkor logikusan átgondoltam, hogy hol jobbak a lehetőségeim és ebben mindig Bp győzött.

Azt nem mondom, hogy imádom belül még mindig vidéki lánynak érzem magam, de jól megvagyok itt. Van amit szeretek is a városban. Persze van amit nem, de mindenhol az ember szeret valamit és van amit nem. Tökéletes hely nincsen.

Férjem gyermekem van azóta és lehet majd idősen visszavágyok még, de jó itt most.

Adj magadnak időt. Van aki hamar megszokja az új környezetet van akinek több idő kell.

Én már tini koromban realizáltam, hogy többre vágyom, mint amit a szülővárosomban kaphatok. Budapestre kerültem egyetemre, majd ott kerestem állást és itt is ragadtam a környéken. Amikor beköltöztettek a koliba, az egy nagyon nehéz pont volt, mert éreztem, hogy valószínű már nem költözök haza. Aztán amikor megkaptam a munkámat és albérletbe költöztem, az volt a második nehéz pont, mert akkor már olyan végleges érzés is csapott meg. Sokáig küzdöttem a gondolataimmal, de mindig győzött az ész. Végül megismertem a férjemet, aki az ország totál átellenes pontjáról származik és vele már egyértelművé vált, hogy itt a családjaink között félúton a legjobb nekünk.

A családalapítással aztán megint jött egy kis megborulás. Az ő szülei már idősek, nem tudnak segíteni, nekünk kellene segítenünk nekik, de messze vannak és pici gyerekek mellett nekünk is jól jönne minden segítség, nem tudunk már állandóan utazgatni. Ahogy egyre idősebbek, egyre többet kéne, ami most pici gyerekekkel nagyon nehezen megy, mindig áldozatokkal jár. Az én szüleim aktívak, tudnának segíteni, de távol vannak és még dolgoznak, nem tudnak annyit amennyit szeretnének, vagy amennyire szükségünk lenne, ezért mi fizetünk a segítségért és állandó lelkiismeretfurdalás van, ha érezzük, hogy ott kéne lennünk valahol, de nem tudunk.

Baromi jól keresünk, szép házunk van, két viszonylag új autónk, de igazából a lelkünket mélyen megnyugtató megoldás a családjainkkal kapcsolatban nincsen. Mi mostanában tartunk ott agyban, hogy nem minden a pénz. Jó, hogy van nyilván, de pénzért nem tudom megvenni azt az értékes időt, amit még gyakrabban együtt tölthetnénk a 80 éves nagymamámmal, vagy a férjem 75+ szüleivel... Az én szüleim fiatalabbak, de soha senki nem tudhatja mennyi van megírva ugye.

Ha csak egyikünk szülei lennének, vagy egy helyen élnének, akkor valószínű mi úgy döntenénk, hogy visszaköltözünk a közelükbe. Ha nem is ugyanabba a faluba/kisvárosba, valahova a közelükbe, ahol több a lehetőség. Így, hogy kettejük között vagyunk félúton, nincs igazságos megoldás. Marad az állandó hiányérzet és rossz érzés, amikor szükség lenne ránk, de nem tudunk ott lenni. Hát ez van. Szerintem minden embernél eljön egyszer ez a pont, amikor már nem a megélhetésért küzd, vagy az élete alapjait kell összelapátolni és egyébként rendelkezik számára fontos kapcsolatokkal valahol. Ha anyagilag kicsit könnyebb már az élet, akkor igazán érezni, hogy igen, ez a maslow piramis alja, pipa. Igény lenne a következő szintre (szociális szükségletek).

Mi egyébként a barátaink miatt nem panaszkodhatunk, mert 90%-uk Budapest környékén él. Velük sem lakunk sajnos közel egymáshoz, mondhatni körbelőttük Budapestet és így lehet a szüleimhez előbb odaérünk vidékre, mint a Bp északi részén élő barátainkhoz, de legalább elmondhatjuk, hogy kilométerben nincsenek messze. :)

Miért pont a kórház? Oda azért szerencsésebb esetben nem jár két naponta az ember. Tőlünk 40 km a legközelebbi kórház (Budapest agglomerációja) és az egyetlen hátrány, amit érzékelek az az, hogy rendszeresen fölöttünk jár el a mentőhelikopter. Nem olyan jó érzés, mert nyilván súlyos/sürgős esetekért jön csak.

Engem jobban zavarna, ha mondjuk nem lenne egy normális bolt, pékség, esetleg posta (bár már az is ritkán veszem igénybe), ha nem lenne normális tömegközlekedés, bölcsi, ovi a gyerekeimnek és ilyen hétköznapokat megkönnyítő dolgok.

18 a Budapestiek 90 százaléka azt hiszi máshol nincs élet.

17

"ugyanúgy 50kmre lenne egy lehetőségekkel teli város"

Szóval ott van kórház meg minden!