Mi van ha nem akarom ezt az életet?

Most leírom, de lehet, hogy aztán vissza se jövök, de ki kell írnom. Tisztában vagyok vele, hogy totál elitelendo az egész, én is szégyellem.

Szeretek egy nőt, akinek férje és gyerekei vannak, az öcsém a férje. 9 évvel ezelott mikor először találkoztunk akkor is megtetszett, de próbáltam a dologgal nem törődni. Mondom biztos van valami zárlata, ha az öcsémmel jött össze. De sajnos nem. Dolgoztam sokat, nem találkoztam velük túl sokszor (akkoriban otthon laktunk még) , úgy voltam vele, én is ismerkedtem, nem foglalkoztam a dologgal. Aztán megvolt az eljegyzes, örüljek, az öcsém megnosul, de én miért nem tudom őt kiverni a fejemből?? Aztán megismertem valakit, aki a totál ellentettje a nőnek, minden szempontból. Osszekoltoztunk, tok jó volt. Szerettem, most is szeretem. Megkértem a kezét és összehazasodtunk.

Jó munkám van, saját ingatlan, feleseg, tok jó életem lehetne. De ahelyett, hogy az évek alatt múlt volna a dolog, inkább az ellenkezője. Ahogy telt az idő, egyre nyitottabb lett, csomó közös van bennünk, tok jókat lehet vele beszélgetni, tok hasonló az ertekrendunk stb. Viszonylag sokszor osszejarunk a nagyobb családdal is és csak velük is. Amennyire lehet laza vagyok, de utálom az egészet. Arról nem is beszélve, hogy a testvérem meg sem érdemli, ő egy érzelmi fakir, nem bokol neki (minek úgyis tudja a másik, ezt így kijelenti), és egy kobunko. Szeretem, de nem tudom felfogni hogy lehet ilyen hülye. Lehet azt mondani, hogy nem ismerem a nőt, így nem tudom milyen, de azért 9 év alatt elég sok időt töltöttünk együtt, hogy eleget lássak belőle.

Es szeretem a feleségemet is, de olyan érzésem van, mintha nem ezt az életet akarnám, bele tudnék örülni. Persze váljak el, mert ő ennél jobbat érdemel. A tenyeremen hordozom, igyekszem és szeretem. Ráadásul mi van ha elvalok, akkor sem szunik meg a másik érzés.

Ez egy tabu dolog nincs kivel megbeszélni és kicsit már felorol.