Akinek van olyan családtagja, akinek egyedül kellett meghalnia, pedig mellette szerettetek volna lenni, nem emészt titeket? Hogy lehet ezen túllenni?

Nagypapám a kórházban halt meg,covidos volt.

Mi otthon voltunk mindannyian,szintén covidosan,karanténban,de a kórházba amúgy se lehetett akkor bemenni látogatni.

Minden nap felhívtak minket a kórházból,hogy hogy van,de 4 nap alatt elvitte.

Több,mint 3 éve történt,de a mai napig fáj,hogy nem tudtunk elbúcsúzni tőle.Állandó hiányérzetem van,ha rá gondolok.

Nekem apukám halt meg

már 12 éve.

Külföldön élt és egyszer

csak rosszul lett az orvosnál

szívrohamot kapott.

Elég nehéz volt feldolgozni

főleg mert az volt a legrosszabb

hogy nem tudtam tőle elbúcsuzni.

Nekem egy év alatt két nagyszülőt kellett elveszítenem. A nagymamám és a nagypapám 62 évig voltak házasok. Mostanában kezdenek rámtelepedni a nehéz érzések.

Nagyanyám a semmiből lett rosszul épp a kertjéből jött lefele, még az udvaron beszélt, de a házba már nem tudott egyedül bemenni, az ágyára ültettük, fogta a kezem és csak jajgatott aztán rám dőlt, kómába esett, a mentősök majdnem 1 órával azután értek oda, a kórházig 3szor élesztették újra, még 11 napig volt kómába, nem adott semmi életjelet, nagyon nehéz volt így látni. Nem tudtunk elbúcsúzni, a halálról sem beszéltünk komolyan, nagyon erős volt és túl korán ment el 79 éves

volt.

A nagyapámnak már volt egy enyhébb strokeja 3 évvel ezelőtt, szinte teljesen rendbe jött, de nagyon megviselte nagyanyám halála, mindig is nagyanyám volt az erősebb lelkiekben, amellett még két közeli rokonját vesztette el májusban sajnos nagyon hasonlóan, mint a nagyanyámat őt is elvesztettem. Agyvérzése volt neki is, ő még magához tért, de sajnos mire én odaértem(1 héttel az eset után) már kómába esett. Voltam bent nála, beszéltem hozzá, idéztem fel szép emlékeket, másnap hívtak, hogy kezd reagálni dolgokra, akkor egész nap sírtam, annyira hálás voltam, rá 3 napra egy szombat reggelen meghalt, a szülinapja előtt két nappal.

Borzasztó bűntudatom van, tudom mennyira utálták mindketten a kórházakat, dühös vagyok nagyon, nem ilyen halált érdemeltek volna, egyszerű tisztaszívű emberek voltak.

Papám érzékelte körülötte levő dolgokat, láttam a fájdalmat a szemében, tudom, hogy nagyon megkínozták. Mai napig nem tudom, hogy hogy halt meg, nem mertem megkérdezni.

Nagyon bánt, hogy távol a családtól egy idegen környezetben, szeretet nélkül úgy hogy senki nem fogta meg a kezüket valószínű fájdalmakkal teli kellett itt hagyjanak, emészt az egész, soha nem lesz semmi ugyanolyan, mint előtte.

Bennem most kezdenek előtörni hullámokban ezek az érzések, a sírjukhoz nem tudok kimenni, beszélni sem tudok róla, mert akkor egyre valóságosabb lesz.

Az elmúlt néhány év nagyon kemény volt számomra, nem voltam boldog, szinte állandóan szomorkodtam, lelkileg nagyon mélyen voltam, ezért velük sem tudtam úgy foglalkozni, ahogy megérdemelték volna, emiatt is örökké bűntudatom lesz. Boldogdágot kellett volna hozzak az életükbe.

Valószínű csak véletlen, de azóta minden nap két galamb ül az erkélyemen és ilyenkor szeretem azt hinni, hogy valahogy ők azok és mégis valahogy itt vannak.

Bár még egyszer tudnék velük beszélni.

3-as és 6-os: mindenképpen levelezni szeretnék veletek!!!

Privátban. Nagyon fontos!!!