Milyen ember az olyan, aki nem néz a szemedbe koccintáskor?

Szia.

Abban igazad van,hogy nézzen a szemedbe,de aki nem szokott alkoholt fogyasztani,csak évente egyszer?Annak is kötelessége tudnia ezt,Te kedves Kérdező tisztában vagy minden illő és nem illő dologgal,hm???Egyáltalán tényleg,miért kell ezen fennakadni?Örülnék neki,ha ez lenne a legnagyobb gondom,hogy ezzel kellene csak törődnöm,hogy miért nem néz a szemembe.

Mivel ezt is leírtam,vállalva a várható lepontozást,nagyon egyenes és őszinte ember vagyok,de mivel én is féltem a kristály valódi pezsgős poharaimat,így először a pohárra nézek,mikor összekoccintom,nehogy túl heves legyek,majd mélyen a másik pohár gazdájának szemébe,így a kecske is jóllakik,és a káposzta is megmarad.

Kérdező, nekem kb. 18 éves koromig SENKI nem mondta, hogy ez így illik vagy szokás. Mindig tisztelettudó illedelmes fiatalnak ismertek addig is, míg ezt nem tudtam. Egyik napközis tanítónénim meg is jegyezte, hogy "nem vagyok elég rossz", jó tanuló voltam, felnéztem a tanáraimra... stb. 18 éves korom körül tudtam meg, hogy ez a szokás vagy illemszabály egyáltalán létezik. És nem a szüleimtől, a szüleim se tudták, mert nekik se tanította senki. A szüleimnek én mondtam el.

Te ezzel a tudással születtél? Szerintem te is elkezdted valamikor. Ha beszélgetés közben valaki el-nézelődik másfelé, annak tényleg lehet ilyesmi alapja, mert az ösztönös dolog, de koccintásnál, már ne is haragudj, ezt nem tudja mindenki automatikusan, nem az anyatejjel szívjuk magunkba.

Annyi jó válasz érkezett miért pontoztátok le őket?

Tőlem ment a zöld kezecske rájuk :)

Általában én sem nézek az emberek szemébe koccintáskor, mert a pohárra figyelek, el ne törjem. Kiskoromban mindig túl erősen odakoccintottam. És általában tele is öntik nekem nagyon.

Erre nincs illemszabály, hogy nem kell a poharat csordultig tölteni?! Látod ezt se tudják sokan, attól még lehetnek kedves jószívű, őszinte emberek.

Ennyiből nem lehet valakit megítélni. Én azt szoktam, hogy koccintok és gyorsan még belenézek a másik szemébe is. Mert mégiscsak szívből jöjjön az a koccintás és akkor rá kell néznünk arra akinek boldog új évet kívánunk.

Ellenben szerintem úgy kellene ezt rendesen, hogy ha koccintáskor nem is de előtte, amikor közelítünk a pohárral és utána amikor már húzzuk el és készülünk beleinni ránézünk a másikra és mosolygunk vagy valami.

De én nem akadnék fenn ilyesmin, lefoglal a szilveszteri forgatag. :)

Amióta erről a szabályról tudok, természetesen én is mindig az illető szemébe nézek. Beirányzom a poharat, és közvetlenül a koccanás előtt jól belefúrom a tekintetemet a fejébe.:) Amúgy - szerintem - nagyon kevés helyen oktatják az illemszabályokat, továbbá illemszabályok és illemszabályok között is van különbség. Úgy értem, hogy szinte minden lépésre van etiket, az már a társadalom és az adott társaság szíve dolga, hogy ezekből mennyit vár el. Egy angol királyi családi vacsorán még a legkörmönfontabb úrifiú is elbukna közülünk. Volt egy kollégám, akinek nagy éttermi kultúrája volt, csák ámultunk, úgy viselkedett étteremben, amit csak filmeken látni. Aztán egyszer egy igazán fontos üzleti tárgyalásra kellett mennie, ahol vacsorázni is kellett, a főnöke pedig egy hétig minden nap étterembe vitte, és "megtanította enni". Mert szerinte azon a szinten nem mehetett oda.

Szóval ez viszonyítás kérdése. Hogy ebből milyen szintű következtetést lehet levonni az illető személyiségére vonatkozóan? Háááát.. Szerintem ezt a részét egy picit eltúlozza a társadalom. Én már találkoztam olyan gyerekkel, aki szegény szörnyű körülmények közül származik, az apja, amíg eszénél volt, addig gyermekeket gyártott az anyjának, majd később meg már ki se józanodott. És így nőtt fel a gyerek. Buta, igénytelen, de tele van jóindulattal. A kutyám temetésekor pl. őt kértem meg, hogy sírt ásson neki, mert én nem voltam elég erős ahhoz, hogy a fagyott földet csákányoljam. Szó nélkül segített, nem nézett rosszallóan, hogy miért bőgünk egy kutya miatt, stb. Nagyon buta gyerek, de biztos, nem fog átverni.

A másik. Azért, ha valakik fölött ítélkezünk, nem árt egy kis pszichológiai ismeret, nem? Talán épp annyira nem illik valakit leáltalánosítan egy szokás miatt, ahogyan nem illik kellő ismeretek hiányában beskatulyázni valakit. Aki otthon van a pszichológiában és a testbeszédben, az nyilván tudja, hogy a félretekintés egy olyan gesztus, amiből arra lehet következtetni, hogy az illető rejteget valamit. Ergo nem őszinte, vagy nem őszintén mondja, amit éppen mond. Ergo nem lehet hinni neki, ergo hazudós, és aki hazudik, az a társadalom legalja. Most éppen ennél a lépcsőnél tartunk, holott egy félrepillantásból indultunk ki.

De csak hogy érzékeltessem a helyzetet, a testbeszéd ugyanerre a jelenségre (rejtegetés, deffenzív gesztusok) még felsorolja, hogy az illető beszéd közben a szája elé tartja kezét, a száját vagy akörül babrálja (pl. bajuszt simít), orrához, arcához nyúl, vagy különféle dolgokat tesz oly módon, hogy az látszólag indokol egy félrepillantást, vagy előidézi a szemkontaktus megszűnését (pl. megdörzsöli szemeit, mintha álmos lenne; leveszi a szemüvegét, és megnézi tiszta-e; ruháján felfedez vmi tisztogatni valót stb.). Ugyanilyen rejtegető magatartás, ha az illető zárja/védi testének érzékenyebb pontjait, elsősorban a tenyereket (csukott tenyér, súlyosabb esetben a többi ujjak által a tenyérbe zárt hüvelykujj), nem egyenes hüvelykujj (ami pl. az önbizalomhiány legbiztosabb tükre), ujjbegyek morzsolgatása. De ide tartozik a hasi rész takarása pl. összefont karok által, lábak kulcsolása. Pl. az őszinteség hiányának erősebb jelzője egy álló helyzetben keresztbe tett láb, mint a félrepillantás. Ezek a jelzéseket kívülállóként lehet a legjobban megfigyelni, mert az elkövető személy igyekszik ezeket takarni, legtöbbször a nem látható részek az őszintébbek, pl. ha egy vidám ember asztal alatt folyamatosan kulcsolja a lábszárait, szinte biztos, hogy feszeng valami miatt. Az asszimetrikus gesztikulációt is idesorolhatjuk, hogy az illető nem éli át teljesen őszintén a mondanivalóját, nem hisz az igazában stb. Az is idejár, ha az illető igyekszik minél kisebbnek tűnni, görbe háttal összehúzza magát.

Ezek, persze, jöhetnek onnan, hogy az illető nem korrekt ember, ő ezt tudja, és az ellenkezőjét igyekszik elhitetni a környezetével - ergo hazudik. De ez egy primitív következtetés. Önbizalomban keresendő a viselkedés magyarázata. Önbizalomhiány adódhat annak következményeként is, hogy az illető nem mond igazat, ezért sérülékenynek érzi magát (hiszen kiderülhet az igazság), de ennek igen csekély az esélye. Önbizalomhiány elsősorban a neveltetés következménye, illetve annak, hogy az illető hogyan ítéli meg magát a környezete tükrében. A krónikus szorongó, önmagukat alulértékelő emberek többnyire így viselkednek. Önértékelést pillanatnyilag az is befolyásolhatja, ha egy egyébként felszabadult valaki egy olyan beszélgetőpartnerrel kerül szembe, akit nagyon nagyra tart, és úgy érzi, hogy az illető személy számára igen sokat jelentő tulajdonságokban toronymagasan fölötte áll.

Természetesen igazad is van. Találkoztam már hazudós, nem korrekt emberrel, akit messze elkerülnék. Pontosan így viselkedett, szinte szórta a jelzéseket, hogy akkor, ott és úgy nem jó velem beszélgetni, mert tudta, hogy én tudom, hogy nincs igaza. De ez csak egy elsődleges feltételezés, amit úgy korrekt, ha szembeállítjuk még további tapasztalatokkal, más információkkal. Ha rajtunk kívül mindenki tiszteli, akkor felül kell bírálnunk döntésünket. Ha objektívak akarunk lenni, meg kell néznünk, mit hogyan tesz az egész este folyamán, sorra kell vennünk azokat az okokat, amik a magatartását potenciálisan kiválthatják (az is lehet, hogy csak kiszakadt az öltönye, és ez ott és akkor nagyon zavarja), és miután már minden jel egyértelműen arra utal, hogy szar ember, akkor vonhatjuk le a biztos következtetést.

Elnézést, hogy hosszú lettem, de fontosnak tartottam ebből a szempontból is megközelíteni a dolgokat.

Azt még megjegyezném, hogy mindkét krónikus hazudozó, akikkel összehozott a sors, koccintáskor a szemembe néztek, egyiknek lágy kézfogása volt (nőiesnek is túl lágy), a másiknak erős, kemény. Viszont beszélgetés közben az asztalnál ülve mindketten előredőlve könyököltek, kezüket közvetlenül a mellkasuk előtt összekulcsolva, az asztal alatt erősen kulcsolták lábaikat, beszélgetés közben többnyire a szemembe néztek, de folyamatosan keresték a lehetőséget, hogy cigarettás dobozzal, öngyújtóval, pohárral, fogpiszkálóval stb. babrálhassanak.

Volt még egy különleges alak is, akiről soha semmilyen formában nem lehetett leolvasni, hogy nem mond igazat, holott beteges hazudozó volt, akit később kezeltek pszichiátrián is kezeltek. Na, ő végig a szemembe nézett, erős kézfogása volt, szinte szugerált koccintás közben, nyitott volt, tele volt önbizalommal, és a zárkózottság legcsekélyebb jele nélkül mesélte, hogy melyik háborúban hány évet harcolt, amit ha összeadtunk, több jött ki, mint ahány éves. Viszont hiperaktív volt, mint később kiderült, a betegségének köszönhetően.