Hogy lehet, hogy annyira megszerettem egy fiút, hogy egyre rosszabbul érzem magam attól, hogy elveszítettem?

Meg ott a másik dolog. Én még a halálomat is terveztem, számoltam azzal, hogy az élet rövid, hogy be kell osztani, közbejöhetnek dolgok, de ez így van, ha tetszik, ha nem. Hát, én be is osztogattam. Csak én kihagytam belőle a családot és a barátokat :D, most már kalkulálok vele, de ezzel együtt annyira képlékennyé vált minden :S. Vagy ez a természetes, hogy minden ennyire képlékeny?:S Én eddig olyan jól elvoltam az én világomban, most meg már minden összeomlott, váratlan, új dolgok, szokatlan események történnek. Valójában az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nyolc hónapja szabadultam a főiskoláról. Igazából én az életet folyamatként érzékeltem, és a saját racionális céljaim szempontjából ez is csak egy állomás, nem több és nem kevesebb. De ha az érzelmi életemet nézzük, úgy érzem, mintha valami előtt állnék:S, és nem tudom, mi az, mert annyira homályos minden, és bármi előtűnhet a ködből. Próbálok a racionális céljaimra gondolni, hiszen lehet, hogy elvette tőlem akár egy életre a családi boldogságot az élet, de adott annyival több dolgot, tehetséget több tudományban, igaz, nem túl nagy intelligenciával, de én annyit dolgoztam önmagam megismerésén. És azt már tényleg tudom, hogyan aknázzam ki a racionális énemben rejtőző, lappangó dolgokat, de az érzelmi életemről semmit se tudok. Az érzelmi élet annyira irracionális, hogy számomra mindig megélhetetlen volt, mert csak megszakítja azt a folyamatot, amit én az elmúlt években megélek. Tudom, hogy néha megtör a folytonosság, volt az úgy, persze, de én akkor is tudtam, hogy most így van, de holnap onnan folytatom, ahol abbahagytam. De most úgy érzem, hogy nincs mit folytatni, hogy nincs eztán semmi. Kiüresedtem, és kiégtem, pedig annyi célom volt az életben, és most meg csak a teljes nihil. És ha csak az érzelmi életemről lenne szó, jó lenne, de sajnos kihatással van a racionális életemre, a munkásságomra, ami mindenkinek van, magára az életemre, a céljaimra. Azt még elfogadom, hogy annak érdekében, hogy belekomponáljam azt, hogy lehet, hogy lesz családom, bizonyos dolgokat meg kell változtatnom, ezt meg is tettem, de valahogy hiába minden, nem akar helyrejönni.

És én is egyre jobban érzem, hogy anyám halála még jobban megtört. Ezzel tényleg nem számoltam, mert anyám még fiatal volt, igaz beteg, de olyan gyorsan történt, hogy lehetetlen feldolgozni, hogy nincs többé.

Köszi a kommentet. Kicsit későn olvastam el.

Azt kell mondanom, hogy eddig is tudtam, hogy semmit se tudok a párkapcsolatokról, de most már még kevésbé értem :S. Valójában nekem sokkal egyszerűbb lenne szerintem megérteni a relativitáselméletet, mint, hogy én ezt megértsem, amit írtál, vagyis a párkapcsolatok működési elvét. Valójában még mindig nem igazán értem. Már értem, hogy erre mások ráéreznek, hát én nem, valszeg, mert elég érzéketlen vagyok. Meg mert nagyon fura vagyok.

Oka van annak, hogy meg akarom érteni, mert már minden létező fizikai betegségem esetében pszichoszomatikus tüneteteket sejtek a háttérben, és kicsit kezdek paraionássá válni.

Szóval én valójában nem értem ezt. Én azt hittem, hogy a párkapcsolat a szeretetről szól, elvileg... Gyakorlatilag én is látom, hogy inkább arról szól, hogy közösen könnyebb túlélni, és szerencsés esetben szerelem is kíséri az együttélést. De azért a párok szeretik egymást általában, én azt látom. Milyen biológiai törvényszerűségről beszélsz?

Nekem azt mondták, hogy az érzelmek irracionálisak, és habár meg lehet tanulni őket kezelni, de nem lehet őket visszafojtani, vagy egyebek, ergó kontrollálni is keretek között lehet, és nem érhető el teljesen kontrollált tudati állapot. Őszintén már másban nem reménykedek, mint abban, hogy két-három, vagy négy-öt év múlva már nem leszek szerelmes, és akkor helyreáll a hormonháztartásom, és elmúlik a szerelem, és akkor jobban leszek. Már tényleg csak erre koncentrálok, a túlélésre, és igyekszem nem megőrülni. De őszintén remélem, hogy a mostani betegségem nem pszichoszomatikus, de majd kiderül. Tényleg már nem tudom sose, mi a valóság és mi a nem valóság.

A múltbéli traumáimat én feldolgoztam, nekem az alapvető problémám, hogy nagyon kevés elképzelésem van arról, hogyan lehet ebben a társadalomban úgy működni, hogy a pszichémre nem jöjjön folyton rá, hogy mindenféle pszichoszomatikus tünetekkel szórakozzon. Igen, arra már én is rájöttem, hogy másoknak is vannak problémáim, amiket éppúgy próbálnak leplezni. De velem ellentétben ők nagyon is elvannak, tudnak boldogok lenni, trattaratta, én meg egyre jobban bekattanok. Tényleg úgy érzem, hogy egyre kisebb a pszichém tűrőképessége. Nem tudom, mi jön eztán, de ráadásképpen a családi életem is radikális változáson megy át, kapok rövidesen egy sógornőt a saját háztartásomba. De a legnagyobb traumát kétségtelenül az okozta, hogy elkezdett az én munkahelyem, vagyis velem dolgozni annak a bizonyos fiúnak, a "szerelmemnek" a társa, legalábbis úgy gondolom, hogy a társa, én meg jó vagyok szexre. Szóval picit le vagyok terhelve. A pszichém meg mókásnak tartja, hogy mindamellett, hogy reggeltől estig dolgozom, még jót szórakozzon azzal, hogy mindenféle tüneteket kreál. És a helyzetet súlyosbítja, hogy a túlterheltség miatt, ami pszichés, kezdek leblokkolni. Nem, az őszinte igazság az, hogy teljesen leblokkoltam anyám halála óta. Ha csinálnom kéne a munkámat, a feladataimat, egyszerűen nem érdekel, mert úgy vagyok vele, hogy úgyis meg akarok halni, és nem akarok élni, és ha nem akarok, akkor mi az istennek tanuljak. Közben meg pontosan tudom, hogy muszáj tanulni, mert ha öt év telik is el, mire valamelyest jobban leszek, de jobban leszek előbb-utóbb, még ha többé férfi a kezemet se foghatja meg, akkor is valamilyen úton-módon jobban leszek, akármiféle módot is talál ki a pszichém a túlélésre, ki fog valamit találni, és akkor pedig nem akarok ugyanott tartani, mint most. Tudom, hogy akkor hálás leszek magamnak azért, hogy ezekben a nehezebb időkben is csináltam tovább a dolgokat, még ha kínszenvedésen is mentem át.

Ha nem fogok megőrülni, akkor se tudom, mi jön. Ez az egész helyzet rányomja majd a bélyegét az egész elkövetkező fantasztikus életemre. Hát, fu@ck az egész. De igazából még van honnan írnom.

Szóval a lényeg, hogy látom, hogy szükségem van társra is, a barátok mellett, de kezdem úgy gondolni, hogy hiába tanultam rengeteg mindent az elmúlt időben, a belefektetett energiát nem éri meg. Irdatlan munkával tudnék csak komoly párkapcsolatot kialakítani, és nem vagyok benne biztos, hogy megéri. Most, hogy már nem is értem, hogy miért is akarok társat, most már még inkább erre gondolok. Csak tudom, hogy ha a társkapcsolataimmal kapcsolatos problémáimat, akkor szintén meg fogok zakkanni. Nem akarok én szeretni, csak valakit, akivel megoszthatom az életem. Igazából már a párkapcsolat kialakítása maga megy, csak nemtom, mit, miért teszek. De egyet tudok, sose akarok többé szeretni, és valszeg tényleg soha többé nem fogok szeretni. Soha ebben az életben. Nem is számít a dolog, csak ne legyek egyedül, vagyok annyira érzéketlen, hogy le tudok akárkivel élni egy egész életet, aki racionálisan beleillik az életembe, és én az övébe, több nekem nem kell. Tudjam, hogy ki fogunk valószínűleg egymás mellett tartani. Ennyit akarok. Nem akarok szerintem sokat. Csak a legtöbb ember tényleg valamiféle illuzórikus világban lebeg, a szerelem, a szerelem, óh, a szerelem, és még csak azt se tudják, miről beszélnek. Én a poklot is megjártam, és én szerintem azok, akik azt mondják, hogy a szerelem egy nagyszerű dolog, azok még nem voltak szerelmesek, vagy most is szerelmi kapcsolatban élnek, láttam mindkettőre példát. Borzasztó és nagyszerű az az emberi képesség, hogy képesek vagyunk illúzióktól csöpögő valóságokban lebegni egy életen át, erről is tudok sokat. És tényleg fantasztikus az embereknek követni ezt a szerelem, mint az összetartozás, és a karácsony a szeretet ünnepe teóriát. Mondjuk nem vagyok darwinista sem, és nem feltétlen az evolúció kérdésének gondolok mindent, úgyhogy nem mindent tartok biológiai dolognak feltétlen. Mondjuk mindent biológiai alappal bíró dolognak tartok, de a tény, hogy rendelkezünk pszichével, rávilágít arra a tényre, hogy az ember nem csak a fizikai aspektusait képes megérteni az életnek. Más kérdés, hogy a pszichés benyomások pusztán illúziók, és arra szolgálnak, hogy egy neoplatonista függönnyel leplezzék a valóságot, vagy sem. Szerintem nem feltétlen neoplatonista függöny a psziché. Én épp azon gondolkoztam, hogy ott vannak a galambok és egyéb állatok, mint a mezei pockok, amiket hibásan az egyik cikk patkánynak nevez, azt hiszem, rosszul fordították, és ott írják, hogy egy életre választanak általában párt, és mi elvileg ugyanazzal a biológiai alappal bírunk... Tehát elvileg mi is egy életre választunk párt, amikor szerelmesek leszünk. Deeee mégis képesek vagyunk újra szerelmesnek lenni. Miért? Én sem először vagyok szerelmes, csak az első esetében sosem mondtam szerelemnek, mert közel sem volt olyan teljes, mint ez a másik, és soha azt nem éreztem iránta, és soha nem is éreztem volna. Tehát, mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik mondjuk balesetben vagy betegségben elveszítik a párjukat, hát, majd évek múlva másikat választanak, és szerelmesek lesznek!! De lehet, hogy csak szimplán elválnak útjaik, mert pl valamelyik megcsalta a másikat, ott akarta hagyni, satöbbi. Ugyanúgy újra szerelmesek leszünk. És épp azért történhet meg ez szerintem, mert az ember rendelkezik egy olyan dologgal, amivel csak az ember rendelkezik, amivel az állatvilág nem rendelkezik, és ez az illúzió-gyártás képessége. Képesek vagyunk mindent illúzionálni. Na, és én ebben az illúzió keltésben irtó rossz vagyok, mert szerintem kicsit túl racionális vagyok. Habár te azt mondod, hogy nem. Hát, erre azt mondom, hogy nem ismersz, azért mondod. De nem csak racionalitásról van szó, hanem emberi gőgről, büszkeségről, ragaszkodom az én sajátos elképzelésimhez, hogy lehet még igazán szeretni, habár én is látom, hogy az ember is csak állat, és mindannyiunkat meghatároznak az ösztöneink, ugye az elsődleges drive-ok is mutatják, mennyire állati alapon működünk. Persze ezeket az ember tudja kontrollálni. De ki kell őket elégíteni. Más esetekben is láttam olyat, hogy valaki egy szerelemhez ragaszkodik, ott is valamiféle naivitást láttam, ők is beleragadtak egy dologba. Lehet, hogy tévedek, és egyszerűen rögeszmés vagyok, mint azok a nők, akik tíz-húsz évig szerelmesek, mondjuk valszeg hazudnak, vagy nagyon betegek.

Nem tudom, hogy ki tudnád e nekem fejteni ezeket a biológiai törvényszerűségeket, léci. Vagy tudsz valami könyvet ajánlani? Igazából nekem nem voltak nem elleplezhető problémáim, amíg szerelmes nem lettem, de mivel már nem akarok az lenni, kétlem, hogy a pszichém ezt mégegyszer megengedné, hálistennek, azért már racionálisabban tudok építkezni.

Szerintem egyékbéntlétezik tudattalan kapcsolat, ami összeköti a családtagokat. Ezen az alapon mondtam, hogy amikor valaki a családod lesz, akkor a párod iránt is hasonló szeretet érzel, mint a családod iránt. Azt egy szóval se mondtam, hogy normális, hogy én ilyen érzésekkel bírok egy számomra idegen ember iránt, rémisztő valóban, hogy ennyire sérülékennyé teszem magam, és ennyire nem védem meg magam.

Azt érzem egyébként, hogy nem csak lelkileg, majd pszichésen sérültem, hanem úgy érzem, hogy már a tudatom is kezd sérülni emiatt. A tudatalattiból átszivárgó érzelmek ugyanis erős befolyással vannak a tudatomra, szerintem ez azért van, mert elég érzékeny vagyok. Nem vagyok más, mint a többi ember, nagy általánosságban, és abban, hogy én is ember vagyok. De apróbb részletekben nézve a dolgot, én sokkal naivabb, érzékenyebb és sérülékenyebb vagyok, mint a nagyátlag, ami miatt lehet, hogy előfordulhat a tudat sérülése. Én erre gyanakszom, hogy ezért nem tudok valahogy megfelelni mindannak, amit kitűztem magamnak célnak. Természetesen lehetséges, hogy csak simán lusta vagyok, mert kicsit túlterhelt vagyok, de ez csak egy része a dolognak. Azt mondják, hogy akkor közelítheted meg emberi teljességed, ha csöndben tudsz maradni magaddal hosszú ideig. Hát, én most határozottan nem tudok egyedül maradni magammal és a gondolataimmal, és szerintem ez az oka. Nem haragszom én magamra, csak nem akarok egyedül maradni magammal, és a gondolataimmal. És a tanuláshoz értelemszerűen egyedül kell maradnom magammal. De ha egyedül maradok magammal, többnyire olyan mélyen depressziós hangulatban kerülök, hogy már kezd előjönni a fejfájás is. De nem akarok éveket kihagyni ilyen szarság miatt.

Azt pedig tudom, hogy a tudatom sérül, akkor az már régen rossz. Nekem nagyon jó a külső támadásokkal szemben a pszichém, de a belülről érkezők nyilván engem is hamarabb tudnak földhöz vágni.

Tudom, hogy belülről mindannyian hordozzuk magunkban az individuum magányosságát, a magára maradtság érzetét, és még ha van párunk, akkor is ezt érezzük, ezt a magára maradtságot. Ha a családunk lesz belőle, akkor viszont már úgy érzed, hogy van valakid, már nem vagy egyedül. Én így érzek, ezért se tudom, hogyan fogok tudok erre nemet mondani. Nem egyszerűen csak azt mondom valakinek, hogy hé, figy, én holnaptól nem találkozom veled. Nekem magammal is valahogy el kell fogadtatnom a tényt, hogy megint egyedül leszek, és hát, ettől persze, hogy nagyon félek, mert mindig egyedül éreztem magam, soha nem éreztem magam biztonságban, és most biztonságban érzem magam, habár ez hamis biztonság. Hogy az készít e ki, hogy nem szeretnek viszont, vagy a tudat, hogy majd rövidesen megint egyedül leszek, ezt nem tudom megmondani. De az biztos, hogy ha ez elmúlik, az nem csak felszabadító lesz, de egyben fájdalmas ráismerése annak, hogy csak egyedül vagy, és ahogy Márai fogalmaz, úgyis egyedül halsz meg, akárkivel osztod is meg az életed, egyedül halsz meg. Abban senki nem segíthet, tehát végeredményben magányosak vagyunk, akárki is van mellettünk. Én eddig mindig magányos is voltam, ha volt is valakim, mert az úgy helyes, hiszen nem lenne szabad ezt a teljes érzelmi függést éreznem egy másik ember iránt, ez helytelen, helytelen, hogy azt érzem, hogy nem vagyok egyedül, és habár nem tudom, de érzem, hogy ez nem is normális...

Azért is írtam ide, mert segítséget akarok kérni ebben, hátha van valakinek egy elejtett mondata, ami még közelebb visz a megértéséhez mindannak, amiben most vagyok. Mert én olyan típus vagyok, hogy minél jobban megértek valamit, annál gyorsabban zárom le az ügyet. A megértés lehet az is, ha más nincs kéznél, hogy ezek és ezek a tények, és ezeket és ezeket pedig nem tudom megmagyarázni, mert tudom, hogy vannak megmagyarázhatatlan dolgok.

Én tenni akarok a céljaimért, csak általános letargia van rajtam :S.