Hogy lehet, hogy annyira megszerettem egy fiút, hogy egyre rosszabbul érzem magam attól, hogy elveszítettem?

Hááát, én már nem vagyok annyira fiatal :S... 24 vagyok... De eddig is eléggé megrágott az élet. Nekem az első párkapcsolatom is egy éve volt. De attól függetlenül elég komolyan érzek iránta. A fiúnak van társa, csak szórakozott velem. Mivel tudom, hogy a végtelenségig csinálná velem, mert érzései nincsenek, hiába sírt, hogy neki vannak. Nekem a két fájdalom egyformán nagyon súlyos. Én is tudom, hogy kicsit későn lettem először szerelmes. Én is azt hiszem, hogy többé senkit se szeretek. Nekem felfoghatatlan a tény, hogy hogy lehet, hogy máshogy fogom gondolni évek múlva?:S Mármint csak már felnőtt nő vagyok, nem tinédzser lány, és elég sokat rágódtam a dolgon. Én nyilván nem akarom ezt tovább húzni. A fiú kicsit meg bekattant, azt hiszem :S, ma már azt gondolom, hogy talán maga is elhiszi a hazugságait, pedig nem is szeret engem, de lehet, hogy egyszerűen csak tényleg skizofrén.

Szóval mivel felnőtt vagyok, valahogy nehezen értem meg, hogy ha valamiben most biztos vagyok, akkor ilyen gyökeres változáson esne át. Az élet változás, de ha valamit ennyire érzek, ha ennyire érzem, hogy ő az igazi, pedig nem vagyok szerelmes típus, akkor hogyan lehet, hogy tíz év múlva nem ezt fogom érezni? Ebbe bele fogok roppanni? Vagy beleőrülök? Nem tudom, mi lesz, és ez idegesít a legjobban. Mindig annyira kiszámítható volt az életem, most miért nem tudom kiszámítani? Az érzelmek nem kiszámíthatók. Hát, tévedtem, és mégsem lehet megtervezni semmit? Senki se tudta még ezt megértetni velem. Hogyan lehet azzal együtt élni, hogy sosem látod többé életed szerelmét? Én sokszor gondolok arra, hogy úgy fogok meghalni, hogy soha nem látom többé, hogy mikor majd meghalok, ő nem lesz ott, nem fog velem lenni életem végéig, és nem búcsúzhatok el majd tőle. Nem tudom, mi baj van velem :S. Hiszen tényleg nem vagyok már annyira fiatal.

Köszi a kommenteket :).

Igazából az a furcsa és érdekes, hogy senkivel soha nem beszéltem a családomban anyám elvesztéséről. Ő megkérdezte, nyilván azért ezt átérzi ő is, és csak vele beszéltem erről, habár neki se mondtam semmit. Tényleg részben most ezért ragaszkodom így hozzá. De az azt megelőző hét-nyolc hónapban is ennyire ragaszkodtam hozzá. De az igaz, hogy anyám halála óta még jobban szeretem :S azt a fiút. Csodálkoztam is, hogy rákérdezett anyám halálára,nyilván csak azért érdeklődött, hogy ki tudjon használni, de akkor is fura volt. Tényleg ennyire közel még sose engedtem senkit, és őt se akartam, csak így hozta az élet:S.

Köszi a hosszú választ :).

Hm, igen, elolvastam. Érzelmileg valóban fejletlen vagyok, ezzel én is tisztában vagyok, ezt már sokan mondták. Valójában van velem egy olyan dolog, nem tudom, minek nevezzem ezt a dolgot, de én világ életemben sokat tanultam, és művelt nőnek vagyok tekinthető, mert én könyvekből tanultam meg, hogyan bánjak az emberekkel, és hogy hogyan kezeljek bizonyos dolgokat. Az életben én ezeket nem tudtam elsajátítani, konkrétan a társadalomba beilleszkedést is a főiskola alatt tanultam meg, kábé két-három év alatt, megfigyeltem az embereket, és egyre kevésbé voltam félénk. Összetört emberként érkeztem már a főiskolára is, hát, mert olyan volt a gyerekkorom, amilyen, nem akarok kitérni erre, mert nincs itt és most értelme. Gyerekkoromban betegesen félénk voltam, nem mertem emberekkel ismerkedni, és hát, tulajdonképpen a főiskola első éve alatt lettem merészebb, és aztán akkor ott kinőttem a dolgot, és a sok gyerekkori traumám is feldolgoztam két-három év alatt. Azután én már arról beszélgettem itt, hogy miért nem tudom feldolgozni ezt, és ennek oka lehet az is, hogy engem is sokszor megaláztak az életben, sokszor bántottak, mindenféle fajtát értve ezalatt, amiken más szerintem viszonylag könnyen túlteszi magát, de én túl érzékeny és félénk voltam, és túlságosan gyámoltalan voltam ahhoz, hogy megvédjem magam. Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy a mostani szerelmi csalódásom döbbentett rá, hogy valójában nem csak, hogy nem kapsz feltétlen szeretet a szeretteidtől, de olykor a szeretteidnek is azt kel mondani, hogy nem. Valahogy mindig természetesnek vettem, hogy a szeretteid nem bánthatnak. Nagyon naiv vagyok, ez lehet az oka.

Azt tudom, hogy a szerelem nem ugyanaz, mint a szeretet. Ezzel tisztában vagyok. Én ezt a fiút nem csak szerelemmel, de szeretettel is szerettem. Valahogy én is mindig úgy láttam, hogy majd újra szeretni fogok, újra szerelmes leszek, de őt mindig szeretni fogom, de nem úgy. Bár őt baráti szeretettel nem tudom szeretni, mert annál jobban szeretem, mindig úgy tekintettem rá, mint a társamra. És hát, tudom, hogy önző a szerelem, és hát, én azt is tudom, hogy azt vártam tőle, amit anyám sose tudott valahogy megadni, a szeretet. De lehet, hogy csak én nem tudtam elfogadni, bár én próbálkoztam. Világéletemben zárkózott ember voltam, és volt egy-két rossz elképzelésem az életről..., például én tavalyig azt sem tudtam, hogy feltétlen szükségem van barátokra és családra. Ennek az az oka, hogy én nagyon jól tudtam azt, ami most bekövetkezett, bár arra, hogy ilyen pokoli lesz, nem számítottam, szóval mindig is tudtam, hogy ha én kinyílok az emberek felé, sérülékennyé válok, és bánthatnak is, és lesznek, akik bántani fognak. És azt sose tudtam, hogy vagyok e annyira erős, hogy kibírjam a bántást, az egy dolog, hogy én lezártam a múltam, de arról még nem meséltem, hogy hogyan:D, na azért nevetek, mert ezt is vicces módon oldottam meg, egy nagyon praktikus pókerarccal, csak éppen nálam a pókerarc nem a szerepeket hordozó álarc, hanem maga a személyiségem, én kiépítettem a saját személyiségem, és, hát be kell vallani, hogy néha kilóg a lóláb :D, azért olyan sokat nem tanultam pszichológiát, más érdekel jobban :D, oké, az utóbbi időben még többet tanultam. Valójában azonban valahogyan természetesen alakult ki nálam, nyilván azért, hogy ne bántsanak. Ez egy igen hidegvérű jellemvonásokkal bíró pókerarc, ami lehetővé teszi nem azt, hogy ne tudjanak az érzéseimről! Nem azt, hanem azt, hogy egyáltalán ne legyenek érzéseim, mert a pókerarcomat úgy ütik, ahogy akarják, én legbelül sértetlen maradok. És pont ezért sérültem meg ennyire ebben a kapcsolatban, mert ezelőtt a fiú előtt megnyíltam, pedig dehogy akartam én, csak így alakult, és ezzel együtt előjött a legbelsőbb énem is, és ő azt ismerte meg, azért gondol engem félénknek, meg zárkózottnak. Mondjuk nem csak ez az oka, hanem, mert ha haragszom, én akkor is zárkózott vagyok, és félénknek tűnök. Vagy az is lehet, hogy, ahogy nekem mondták, pontosabban az is benne lehet, hogy flashback, a múltban ahogy írtam, sokan aláztak és bántottak meg, és családtagok, és most nem kell persze súlyos dologra gondolni, csak olyan dolgokra, amik elegendők ahhoz, hogy te onnanstól kezdve nemigen bízz senkiben se, és hát, mivel így bánt velem a fiú, ezért mivel én gyerekkoromban hozzászoktam, hogy bántanak és megaláznak, én természetes közegemben mozogtam :D, jó, ez picit beteges, de igazából nekem csak meglepő. Világosan látom az összefüggést, hogy valami olyat várok tőle, mint anyámtól... Ezt szégyenlem is eléggé, mert egy számomra szinte idegen ember előtt égetem magam, és hát, nekem se jó, hogy amit pár éve végeredményben lezártam, visszajön. Tulajdonképpen sosem voltam megalázkodó, mindig lázadó voltam, szóval nem feltétlen valamilyen alszerepben kell elképzelni, csak inkább a tűrő szerepben. Szóval ahogy említettem, nekem inkább meglepő, mint amikor az ember az orvosi ló esetével találkozik:D, és próbálom megismerni ezt a bizonyos lovat, hogy a legközelebb arrébb tudjak ugrani, ha belém akar rúgni, vagy legalábbis tudjam, hogy hogyan lehet arrébb ugrani, magát a módszert szeretném elsajátítani, és tudni akarom, mennyi ideig tart ez. Tudom, túlzott racionális vagyok... sokat akarok, olyat, amit nem kapok meg. És ez az orvosi ló nem feltétlen a Szerelem nevet viseli, inkább az én életem nevet :D, azt én is tudom, hogy nincs tiszta szerelem, mert igazából a szerelem pont arról szól, hogy benne vagy valamiben, te magad, tehát te magadról is szól, a te életedről is, és fontos kérdéseket vetett fel bennem is, és rengeteget tanultam ettől a lótól. Csak jó lenne már megint objektívnek lenni a kérdésben, mert nem tudok tanulni, és ez így nagyon rossz. A régi akarok lenni, és sose leszek az. És igazából azért is vizsgálom a lovat, mert én világéletemben sokat változtam, folyamatosan, de ha nem is tudom elképzelni a lovat, akkor nem tudom megvizsgálni, ha azt se tudom, hol a feje és hol a fara :D, és ez zavar. Egyszerűen gyűlölöm ezt az érzést. Lehet, hogy van, aki imád szerelmesnek leni, hát, én nem, én kifejezetten gyűlölöm, mert ellenem fordult a pszichém és a tudattalanom, és ilyen még ne volt, hogy ne csinálta volna azt a pszichém, amit mondok. De most nem csinálja... és elég mérges vagyok. Azt is tudom, hogy a tudattalanból előtörő érzésektől zakkan be az ember, mint én is, csak én eddig mindig jó viszonyban voltam a tudattalanommal, és kooperatív működésben voltam vele:D, hogy én most milyen vicces kedvemben vagyok :D, mert hát, szükségem van rá, de az érzéseimet mindig a helyükön tudtam marasztani, vagyis a tudattalanban, és nem voltak ilyen átfolyások. Gyakorlatilag érzéketlen voltam, és azt hiszem, hogy az esett meg velem, amiről Jung azt mondja, hogy ha visszaszorítod magadba az érzéseid, akkor egyszer majd rádborul a bili :D, na, nyilván nem így fogalmazott, de én most érzem, hogy rámborult ez a bili, de hogy énnekem minek kellett szerelmesnek lenni, sose akartam. És elegem van, egyszerűen nem akarok így érezni, egyszerűen azt akarom, hogy elmúljon, és hiába voltam mindig erős, most ez a szar, és egyszerűen idegesít, hogy az én gondosan felépített életemmel ilyesmi történjen, és nem is tudom, hogyan bocsássak meg magamnak, persze tom, hogy önmagunknak szükséges megbocsátani, régen nem tudtam, már tudok, hiszen én is ember vagyok, és tisztában vagyok vele, hogy ez mivel jár. De azért ez hallatlan :D, hogy ilyet tegyen velem, és aztán meg két idegösszeomlásom is volt. Azért azt is tudom sac-per-kábé, hogy az, hogy én együttműködtem eddig a tudattalanommal, ezért történhetett meg ez, mert én mindig nagyon érzékenyen reagáltam a tudattalanom minden változására, hiszen a tudattalanom sokat segített már, sőt, rengeteget, és mindig tudtam, hogy hogyan irányítsam. A saját pszichédet is lehet, de most nem megy. És mégegyszer mondom, bosszús vagyok:D.

Igazából a szerelmen majd valahogy túl leszek, de feldolgozni valószínűleg két-három év alatt fogok, ezért ha még előtte beleszámoljuk, hogy eltelik két év, amíg elmúlik, akkor az összesen öt-hat év, szóval ezt én is így számítottam ki. Igazából én azt nem értem, hogy minek kell nekem folyton szenvedni, nagyon is jól emlékszem arra még, hogy milyen volt, amikor évekig dolgozgattam a traumáim feldolgozásán, emlékszem rá, és én nem akartam több ilyen traumát. Én nem tudtam azt, hogy mindenki átesik ezen. Akkor már inkább élni sincs kedvem. Most hisztizek, de ugye te is csak azt látod, hogy most mit mondok, mit teszek, de én évekig hallgattam, és senkinek se mondtam senkit, senki se tudott semmit, mert mindig úgy voltam vele, hogy mindenki a maga terhét cipeli. Csak egy éve kezdtem el megbeszélni a problémáimat.

Na, már én se tom, mit írtam, össze-vissza írok, jaj, nehéz kihámozni :D.

Na ezt senki nem fogja végig olvasni :D.

Na, jó, a tudattalanos rész picit homályos, én a saját kifejezéseimet alkalmazom. Nyilván teljes érvényű irányítás nincs, és nem is így működik, mint a kutyával, hogy ül és ül. Hanem valahogy úgy, ahogy a nő irányítja a férjét:D, finoman, óvatosan, a háttérből:D, valamiféle nagyon vékony szálon mozogva. Nyilván ez megtanulható.

Azt is tudom, hogy azt mondja, már nem is tudom, melyik író, hogy Nietzsche pont ebbe őrült bele, talán Freud, hogy megpróbált úrrá lenni a tudattalanán, nah, szóval Nietzschét én nagyon tisztelem, és elhiszem, hogy ez volt élete hivatása :D, na, nekem nem éppen ez, mert tudom én azt jól, hogy ugyanerre a sorsra jutok, és én azért még egy éve szerettem élni, és emlékszem én még arra :D, szal azért én szeretnék jobban lenni. Ha ehhez nyitás szükséges, akkor nyitok, a kapcsolataimban pedig tényleg sokkal okosabban járok el. Egyszerűen erre is képes leszek, mint annyi mindenre. A szüleim azt mondták, hogy sose végzem el a főiskolát, hát, azt is elvégeztem, sőt, szerintem azt sem igen gondolták, hogy valaha kinövöm beteges félénkségem, és hát, azt is kinőttem. Szal én se hinném, hogy ne élném túl. Csak maga az zavar, hogy ez miért történt meg:S. Van még valami,amiről nem tudok?:D Tudom, hogy erősen racionalizálok, de nálam ez pótolta azt a biztonságot, amit másoknak a család nyújt. És mégegyszer mondom, én nem vagyok Nietzsche, nem fogom önmagam megtagadni.

És tényleg, ahogy mondtam, sokat tanultam ebből a szerelemből, és tényleg sokkal óvatosabb vagyok. Csak azért ragaszkodtam így ehhez a fiúhoz, mert olyan jó volt valakit szeretni, én igazából senkit se szerettem még így, és nem értem, hogy miért nem lehet együtt maradni azzal, akit így szeretsz. Nem értem, hogy ez hogy működik. Hogy én azt gondolom, hogy már senkit se fogok szeretni, és valahogy ki akartam húzni a dolgot, amíg csak lehet, ameddig csak szerethetek, nekem senki se engedte még igazából, hogy szeressem, hát, ő se nagyon :D, de nemtom, mi a baj velem. Volt olyan fiú, nem is egy, aki szeretett engem, de én meg azt nem szerettem. Azt hiszem, hogy most, ahogy írok, kezdek rájönni, hogy mit akartál mondani:D, hogy én azért ragaszkodom ehhez a fiúhoz, mert őneki nem kellek, és így nem kell magam elkötelezni?:D Hát, figy, én azért ennyire még nem vok képben:D. De az tény, hogy mindig ódzkodtam az elköteleződéstől, annyira emberbarát sose voltam...., de ehhez az egyhez azért elköteleztem volna magam:D, lehet, hogy a dialektika törvényei alapján épp ahhoz, aki nem szeretett, mert lehet, hogy a bonyolult problémáim miatt nem tudok elköteleződni, így a tükör elv alapján pont azt szerettem meg, aki sose fog engem szeretni. Hát, ez bizony lehet :(. De igazából én azért már tudom, hogy mit szeretnék, hogy valaki megszeretgessen:D, de igazából arra meg abszolút nem vágyom, hogy mégegyszer megnyíljak valaki előtt, és az előbbiekből konzekvensen következik, hogy akkor nem is fogok szeretni:S. Na, jó, hogy írtál nekem, most jöttem rá, hogy csak akkor lehet szeretni, ha megnyílsz:S, és én nem akarok megnyílni, de szeretni se akartam sose, mert ha szerettem, folyton felrúgtak. Most is ez történt. De lehet, hogy tényleg a pszichém csinálja ezt, és direkt generál olyan szerelmet, ami nem lehet kölcsönös, és csak kihasználnak. Hát, a saját bőrömön az elmúlt évben én is tapasztaltam, hogy a rossz gyerekorom és a sok sérelem kihatással lesz a kapcsolataimra, ha nem teszek ellene. De mondom, ha nem ismerem ezt az orvosi lovat, hogyan vizsgáljam meg?:D Hát, én ezt nem tudom racionálisan megközelíteni, ezért nem tudok vele mit kezdeni. Arra gondoltam mindig, hogy azért van így, mert egy másik emberről is szó van a komponensben.

A másik meg, hogy igyekszem nem függni másoktól, erre allergiás vagyok, már túlzásba is viszem sokszor a dolgot:S..., csak egy éve tanulgatom, hogyan kell segítséget kérni, és hát, elég ügyetlen vagyok még benne..