Ha csak ninvs az ember komoly párkapcsolatban, miért elvárás, hogy külön éljen?

Anyukám most lett 90 éves, és kb két hónapja igényel állandó felügyeletet, de föleg azért, mert a látása megromlott, és nem tud a lakásban sem rendesen közlekedni, nem tud fözni, takarítani, mert nem lát.

Mi, a gyerekei akkor költöztünk ki, amikor 25-30 között voltunk, ezelött közel 60 évvel.

Miért kellett volna ezt az idöt nála élve tölteni, megakadályzni, hogy közben úgy élje az életét, ahogy akarja?

Teljesen normális elvárás, hogy egy felnött, 25 fölötti ember nem a szüleivel él, hanem önállóan, efölött nagyon egészségtelen dolog a szülök nyakán lenni.

Hát én nem tudom, elvárás-e, sok élethelyzet van.

Én sokáig Anyummal éltem (Apukám meghalt), mert egyedül voltam és nem tudtam megoldani anyagilag. De rezsit megosztottuk, gyerekkoromon kívül sose mosott rám, én vega vagyok, 90%-ban magamnak csinálom a kaját, mondjuk a hétvégét leszámítva.

Meg olyat is ismertem, aki visszaköltözött a szüleihez kb 40 évesen, miután meghalt a párja.

Szerintem helyzetfüggő, alig tudnak valamit egymásról az emberek, nem kell ítélkezni.

Ki várja el ezt tőled? Ha segítségre, ápolásra van szükségük a szüleidnek, akkor persze hogy velük élsz.

Egyébként ha ez nem lenne, ez a " felügyeleteskedés" , elvárás vagy sem, én különköltöztem egyedül. Szükségem volt a magánszférámra.

A különélés az élet normális része, hiszen egészséges felnőtt emberben erre megvan a vágy is. Ez tök független a párkapcsolattól. Nem mintha normális párkapcsolata lehetne olyannak, aki anyu szoknyája alól egy másik nő szoknyája alá képes csak átmászni, és önállóan nem boldogul.

Egyébként pedig egészségtelen az a kimondatlan teher, hogy a szülőket a gyerek ápolja. Átlagban a nők kényszerülnek erre, mert amúgy társadalmi megvetés a részük, ha nem teszik, de pl nyugatabbi országokban nincs ez a fajta nyomasztás, mint otthon. Konkrétan rámegy a felnőtt ember élete, egészsége, hogy a szüleit ápolja. Egyrészt fizikailag is nehéz (amíg a szülők boldogulnak, addig "csak" plusz munka a saját fizetős állásod és a saját családod ellátása után, ha már szó szerint ápolni kell őket, akkor emelgetni, fürdetni, öltöztetni fizikailag is nehéz). Aztán lelkileg is, nézni, ahogy a szülő, akire emlékszek, lerobban. Ha nem demens, de rohamosan romló fizikai állapotú, akkor azért nehéz, ha demens, akkor meg azért.

Szóval ha már férfiként téged nem nyom annyira a társadalom, mint a nőket, akkor ezt a terhet valószínűleg önként veszed fel. A kérdés a miért? Ugyanis a szülők is jobban járnak, ha nem te pelenkázod őket, másrészt egy hozzáértőnek sokkal könnyebben megy, rutinos benne. Meg nem mellesleg te sem rokkansz bele.

"Ha akarnék se tudnék különköltözni." - én, és még sok nőtársam pedig nem akarna kapcsolatot olyannal, aki a szüleivel él. Szóval vagy keresel olyat, akit nem zavar, hogy anyádéknál élsz és nem vele külön (sok sikert), vagy pedig olyat, aki hajlandó beköltözni anyádék mellé (szintén sok sikert).

Mondjuk, ha a nő is ezt mondaná, hogy ő bizony otthon lakik szülőkkel és ha akarna sem tudna elköltözni, akkor nem tudom, hogyan szeretnél komoly párkapcsolatot. Vagy így hatan összeköltöztök majd? :D

Önállósodni.

Vicc egy olyan országban, ahol azért fizetünk adót, hogy a gyerekgyártók olcsóbban jussanak lakáshoz.

"Szülők bizonyos kor felett állandó felügyeletet igényelnek"

Egyrészt addig a bizonyos korig azért van néhány évtized ameddig boldogan élhetnék az életüket anélkül, hogy ott lenne az örök gyerekük.

Másrészt kevés az a szülő aki valóban állandó felügyeletet igényel és abban az esetben is sokkal hasznosabb lehet, ha szakember végzi az ellátást.

Saját nagyszüleim 80-90 éves korukig önállóak voltak, persze kellett segíteni őket, de anyámék 30 éves koruktól nem éltek otthon. Én magam is 18 éves korom óta nem otthon élek, 30 éves korom óta saját lakásom van.