Azt kellett volna mondanom, hogy szereti őket az apjuk?

Ne hazudj nekik, igazuk van az előttem szólóknak, de magyarázd el, hogy apukának máshogy alakult az élete, van hogy emberek jönnek-mennek, de nem velük van értelemszerűen ettől még a baj és nem maradnak ki semmiből.

Nyersen annyit hallani hogy valaki nem szeret és kész meg felnőttként is trauma lehet, mert ha nem is kérdezel rá, vagy nem is tudatosul benned, akkor is elindul -tejesen jogosan- a folyamat hogy “jó, de miért nem?”

Aranyszabály hogy gyereket sose hagyunk kétségek között, főleg ami az érzelmeket, érzelmi biztonságukat illeti.

"Nem foglalkozott velük, nem kereste őket, többször évekre eltűnt."

Én úgy gondolom, hogy ilyen körülmények között nem a te dolgod apukát mentegetni a gyerekek előtt. Kimondtad azt, amit ők is éreztek. Nem szereti őket. Ha szeretné, akkor nem vonult volna ki ilyen elegánsan az életükből. Nem értem, mire lenne jó a "kegyes "hazugság? Hitegetni őket az ellenkezőjéről, miközben pontosan érzik, tapasztalják, hogy le se sz...ja őket? Ugyan már...ja, és mindezt egy olyan embertől elvárni, akit szintén otthagyott, mint eb a szaharát, ő űll helyt két szülő helyett is, és látja a szomorúságot a gyerekek szemében? Hagyjuk már...