Van olyan felmenőd, rokonod, aki hirtelen halt meg, nem lehetett rá felkészülni, erre számítani? Ha igen, hogy dolgoztátok ezt fel?

Igen, keresztanyám, 2 nagyszülőm. A másik kettő nagyszülő is hirtelen halt meg, de akkor én még nem éltem.

Csak egyikükkel volt szoros kapcsolatom, tizenév alatt sem dolgoztam fel teljesen.

Anyukám agyi aneurizmában halt meg. Lefeküdt pihenni, mert fájt a feje, és nem kelt fel többet. 50 éves volt.

Nagyon rossz időszak volt.

Keresztmamám nagyon hirtelen halt meg, a szíve vitte el. Éjfélkor ébresztette fel a férjét, hogy rosszul van, fél kettőkor a mentősök feladták az újraélesztési próbálkozást. Gyakorlatilag 20-30 perc alatt elvesztette öntudatát.

Azzal vigasztalta magát a család, hogy neki így volt a legjobb, nem szenvedett, nem volt hónapokig-évekig magatehetetlen.

Anyukám 59 évesen, gyakorlatilag előzmény nélkül, felébredt hajnalban, rosszul volt. Mentő mire kiért már meghalt és nem tudták újraéleszteni.

Kb 1 hónapra utána nem emlékszem semmire, azt se tudtam, merre vagyok.

Nagybátyám 46 évesen infarktusban.

Általános sulis barátnőm 21 évesen agyvérzésben.

Vele úgy tíz évig valóságos tudathasadásos állapotban voltam. Ha megláttam a szüleit, az első gondolatom az volt, hogy megkérdezem, hogy van. Pedig ott voltam a temetésén, álltam a koporsója mellett, de valahogy besepertem a tudatalattimba.

Volt, közeli rokon, önakasztás.

Bár ivott mint a franc, plusz amikor nem ihatott épp, akkor agresszívan viselkedett bárkivel, így inkább megkönnyebbültünk, amikor hallottuk a hírt.

A nagymamám, 79 éves volt. Még akkor reggel is a kertjében dolgozott. Azt hitte megcsípte valami, de látszott a száján, hogy agyvérzése van(az egyik fele lekonyult). Azt mondta nagyon rosszul van és meg fog halni. Életem legrosszabb napja ez. Sírt, biztos félt. Nagyapám is sírt. Én meg azt ígértem neki, hogy nem fog meghalni. Én voltam az utolsó, akivel kapcsolódott, kimentek a szobából a többiek, ő rámdőlt és fogta a kezem. Kómába esett. 11 napig volt intenzíven, nem tért magához többet, 1% esélyt adtak neki. Felfoghatatlan, többet soha nem lesz semmi olyan, mint volt. Másfél hónapja történt. Néha ámítom magam, hogy nem halt meg. Ha nem a szülőházamba vagyok akkor avval vigasztalom magam, hogy otthon van és vár valami jóval. Aztán ha hazamegyek már a település határánál sírok, mert tudom, hogy nem lesz ott. Ő vitte az egész háztartását, tüzet ő rakta, hatalmas kertet gondozott, mindenki azt hitte, hogy még nagyon sokáig velünk lesz.Nem tudom hogy telt el az elmúlt hónap. Nem tudom gyászolni, mert nem akarom elengedni. Nem ezt érdemelte. Dühös vagyok és azt érzem cserben hagytam. Vannak napok, mikor semmit nem érzek, úgy viselkedek, mint előtte, viccelődök, jó kedvem van.Minden nap tudatosítanom kell magamban hogy elment, nem látom őt többé ebben az életben.Hatalmas fájdalom.Főleg úgy, hogy nem volt semmi lezárása, nem tudtunk elbúcsúzni.

Az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy nem szenvedett és úgy ment el, ahogy szeretett volna, gyorsan és fájdalommentesen, csak sajnos túl korán.