Mi volt életed legnagyobb, legmeghatóbb segítsége, amit önzetlenül kaptál?

Egyik csoport-társamék most éppen nagyon önzetlenek...elmesélem a történetet

Találtak egy 23 éves férfit (mentális kora kb 8 év) az úton. Hazavitték megetették. A fiú beszélni nem tud, a fogkefét nem ismerte, beszélni is alig tud. Olvasni sem írni nem tud...Nem tudja, mi az, hogy ragaszkodni, vagy, hogy szeretni...piti dolgokban hazudik, olyan dolgokról, amik nyilvánvalóak és nem kéne hazudni róla.

Azt mondták addig marad náluk ameddig akar, ameddig szeretne. Semmije nincs, tehát ruházzák és etetik. Még nem tudják, hogy ki ő, de keresik a hozzátartozókat.

Szerintem ez igazán nagylelkű...és nem mindenki csinálná...

Egyszer egy szép ötödikei napon iskolába menvén otthon felejtettem a pénztárcámat, benne minden iratommal és a bérletemmel. Sajnos az iskolába tőlünk olyan bonyolult a kötlekedés, hogy először buszra kellett szállnom, aztán át vonatra, majd onnan villamosra, onnan metróra, és onnan trolira.

A BKV pedig mindig ötödikén tartotta akkoriban a nagy razziát... Odafelé még nagyon korán mentem, nem voltak még ellenőrök, az iskolában azonban észrevettem, hogy nincs nálam sem pénz, sem iratok, semmi... A barátnőim nem tudtak kölcsön adni, de valahogy csak haza kellett jutnom...

Hát, hazafelé a kétórás út alatt összesen tíz alkalommal kaptak el az ellenőrök, mondtak el mindenféle riherongynak, küldtek el melegebb éghajlatokra, szállítottak le a járművekről, fenyegettek rendőrséggel, stb. Egyszóval úgy megaláztak, ahogy azóta sem. Én meg magyarázhattam, hogy nem vagyok bűnöző, csak otthon felejtettem a bérletemet...

Az egyik állomáson, ahol leszállítottak a vonatról, várnom kellett egy órát a következő vonatra. Közben megszomjaztam, de pénzem nem volt italt venni. Megkérdeztem egy környéken álló idős nénit, hogy hol találom a legközelebbi közkutat, mert szomjas vagyok. Ő nem tudta megmondani, de szóba elegyedtünk. Elmeséltem neki a történetet, csóvált egyet a fején, és a kezembe nyomott 500 forintot. Azt mondta, hogy "ennyi biztos elég lesz a hazaútra". Álltam, földbe gyökerezett a lábam, nem tudtam, hogy elfogadhatom-e egyáltalán a pénzt, hiszen nem is ismertem a nénit, a nevét sem tudtam. Azt mondta, hogy ne érezzem magam kellemtlenül emiatt, csak tegyek meg neki annyit, hogy ha valaki ilyen helyzetben valóval találkozom egyszer, akkor adjam neki vissza a pénzt. Elsírtam magam, mi tagadás...

A következő vonattal hazamentem, és a kalauztól tudtam jegyet venni, így megoldódott minden. Azóta is hálás vagyok annak a néninek...

Azért látom még vannak szép történetek, sajnos én azt tudom megmondani, hogy soha sem kaptam senkitől semmilyen önzetlen segítséget...

Ezt persze a nem anyagi javakra értem.

Nekem ennél nehezebb az életem...