Volt olyan, hogy gyerekként okosabbak, felelősségteljesebbnek bizonyultatok egy felnőttnél? Akár a saját szüleiteknél? Mi volt?

Rendszeresen. Hozzászoktam, hogy olyan dolgokat kérdeztem meg, amiket pontosan tudtam, és eljátszottam, hogy akkor hallom először, és lenyűgöz, hogy anya, apa milyen okos. Akkor is, ha tudtam, hogy tényszerűen rossz dolgokat mondanak.

Felnőttként ezt nagyon nehéz volt levetni, néha még ma is bennem van, hogy ahelyett, hogy azt mondanám, tudom, meghallgatom a másikat, és tátom a szám, mint egy lökött, csak hogy a másik jól érezze magát.

Gyerekként kétlem. Azért egy gyerekben még nincs akkora felelősségérzet, mint egy felnőttben. Ha iskolás korú gyerekről van szó, akkor max annyi, hogy az iskolai feladatait látja el. Esetleg korának megfelelő házimunkát csinál meg.

Viszont olyannal már találkoztam, hogy ha felnőtt, 20-30-as gyerek életképesebb, mint az 50-es éveiben járó szülő.

Ez leginkább abban jelent meg, hogy a szülő sokmindent leszr, határidős dolgokat nem intézi, és úgy általánossagban nem halad a kor vívmányaival. Itt elég annyira gondolni, hogy nem fizet be egy emailen érkező számlát, nem tudja a jelszavait, ügyfélkapun nem tudja(inkább akarja) megnezni mi jött neki, és mástól várja a csodát.

Egyetértek, sőt elég ha az egyik szülő eltűnik válás után vagy nagyon ritkává válik a találkozás, nevelés a részéről.

Az egyedül maradt szülő mellé belép a gyerek kvázi társként, erről nagyon sokat beszélnek a gyereklélektannal foglalkozók, hogy ez mennyire elveszi a gyerekkort. Ilyen esetben csak a szülő belátásán múlik, hogy milyen mértékben veszi át a gyerek a felnőtt szerepeket.