Normális, hogy egy családban a kevèsbé sikeres gyereket elnyomják?

Még a sikertől függetlenül is, kiskorom óta a bátyám elnyom engem. Bánt, ver, szavam sincs mellette. Ez tökéletesen megalapozta a visszahúzódó, félénk természetemet és azt, hogy hagyjam, hogy domináljanak felettem. Az osztálytársaim ezt megérezték, ott is kirekesztett voltam. Világ életemben úgy éreztem én nem vághatok semmibe, mert nem tudom egyedül megcsinálni, mások jobbak nálam, többet érnek. Mindezek tetejében apám mindig a bátyámat sztárolta, nyomta, hirdette, büszkélkedett vele. A bátyám egy bár népszerű, de beképzelt, lelketlen alak.

Jobb tanuló is volt mint én. De nem volt okosabb. Csak másban volt jó. Én humános, ő reálos voltam. Mindegy is. De folyamatosan az árnyékában kellett élnem és hozzá viszonyítottak. Most már kezdünk felnőni. Ő 24, én 21 éves. Én lány vagyok.

Ő nem végzett egyetemet, hanem dolgozni kezdett. Sima ügyfélszolgálat egy multinál. Nem nagy szám, de a cég, a munkaköréhez képest jól megfizeti. Most ezzel az szja mentességgel 400 felett keres. Állandóan azt hallom itthon, hogy ő mennyire sikeres, mennyire sokra vitte, életrevaló stb.

Engem meg mindig bántanak, hogy semmi sem lesz belőlem. Még itthon élek. Egyetemista vagyok. És azért bántanak, mert életemben egyszer sarkamra álltam és szakot váltottam. Ősszel újrakezdzem az egyetemet. Közgazdásznak tanultam, de szenvedtem, nem szerettem és nem tudtam elképzelni benne a jövőmet. Hiába népszerű és viszonylag könnyen el lehet vele helyezkedni, úgy éreztem, hogy nem ez az utam. A kreatív dolgok, az irodalom, hasonlók érdekelnek. Magyar szakot kezdtem. Imádom a szakomat és már vannak is elképzeléseim vele.

De itthon mindenki bánt, hogy nem lesz belőlem semmi.

-hogy nem tudom eldönteni mit akarok

-hogy nincs kitartásom

-hogy nem vagyok életrevaló

-hogy 21 éves létemre sehol sem tartok

BEZZEG A BÁTYÁM.

Pedig, de, végre tudom, mit akarok. És azt hiszem úton vagyok. De nagyon beletipornak a lelkemben ezzel naponta. Na meg a bátyám is továbbra bánt napi szinten. Nemrég költözött el, de sajnos közel lakik, szinte csak aludni jár haza.... ( a lakást is a szüleimtől kapta)

Miért fontosabb az egyik gyerek, mint a másik? Miért vagyok én lenézendő, mert más úton járok? Miért nem lehet elfogadni, hogy valaki hibázik, feláll, majd folytatja?

Én személy szerint nem érném be a bátyám tevékenységével. Nem azt mondom, hogy lenézem, de számomra meg az a “semmilyen élet”.