Hogyan fogadjam ezt el? Vagy hogyan lendüljek túl ezen?

Párkapcsolatban élek egy éve, jelenleg nem élünk együtt, de sok időt töltünk együtt a párommal. Én még a szüleimnél "élek", a párom idén költözött albérletbe.

Beszélgettünk a jövőnkről, mik az elképzelések, vágyaink. Megegyeztünk abban, hogy egyikünk sem szereti ezt a falut és tovább fogunk állni, 3-5 év múlva. Az idő alatt összeszedjük magunkat, én tanulok majd, ő jogsizik és közben a kisebb céljainkat is teljesítjük. Ez volt 3 hónapja, talán.

Aztán most januárban, otthon töltöttem 3 éjszakát, majd mikor át jöttem a páromhoz mondta, hogy beszélt a szüleivel, vesz fel hitelt és vesz itt egy házat. Már ki is választotta, melyiket szeretné.

Nagyon ledöbbentett. Beszélgettünk erről másnap, azt mondta, hogy csak pár évig maradnánk itt, mert elege van az albérlet fizetésből. Fizeti inkább ezt és kiadja majd albérletként, hogyha mi nem leszünk már ott. Ez a verzió élt 2 hétig.

Most vasárnap örömmel mondta, hogy lesz kert, amiben majd tudom gondozni a növényeimet, idővel később pedig megcsináljuk a padlásrészt a porontynak. Aztán 15 év(!) múlva, ha már megunjuk a házat, akkor elköltözünk.

Kedden elment az anyjával vásárolni d.u., 2 óra múlva visszajött. Egy ideig beszélgettünk, csináltuk a vacsorát, stbstb. Majd mikor jött vissza a konyhába, megállt az ajtóban, aztán magas hangerőn közölte, hogy "azt tisztázzuk azért, hogy a háznak az egyedüli tulajdonosa ÉN leszek!" - Ilyen eddig fel sem merült köztünk, mert egyértelmű volt. Megkérdeztem, hogy ezt otthonról hozta-e, azt mondta, hogy igen. Egy negyed óra múlva beszélgettünk arról, hogy az édesanyja szerint túl kicsi ez a ház, másikat kéne keresni. A párom pedig elmondása alapján azt válaszolta, illetve nekem is elmondta, megerősítést várva, - hogy minek nagyobb, ez a ház elég egy embernek.

Én már a legelső verziónál kibuktam, de azt még el tudtam fogadni. De ez az utolsó, ez ketté tört, úgyérzem. 2 óra alatt eltűnt a közös jövőnk képe.

Attól félek, hogy a szülei telebeszélik a fejét. Így sem vagyok a kedvencük, látszólag, de minden találkozáskor megvoltunk, elbeszélgettünk.

Illetve bánt, hogyha vele is maradok, akkor nekem csak addig lesz egy biztos otthonom, míg szeret engem. Ez a tisztázós kijelentése után, úgy megváltozott bennem valami. Nehéz a gondolat, hogyha babát vállalnánk, lényegében mindenki otthon lenne, csak én nem. (Bár több olyan pár és család is van a környezetünkben, ahol az egyik félnek előbb lett háza/lakása, mert vagy sikerült venni, vagy örökölték. Ott látszólag jól működnek a dolgok.)

Bánt, hogy ilyen hirtelen nem tudok hozzá "felnőni" anyagilag, nem tudok annyit beleadni a felújításba sem. Bár jelenleg úgy érzem, hogy nem is akarok, hisz minek? Úgy sincs közöm a házhoz.

Bánt az is, hogy ő ezt egyedül eldöntötte (nekem meg sem fordult a fejemben, nem sarkalltam rá), de most a családja szemében én vagyok a tüske, hogy biztos kihasználom majd akkor a gyereküket.

Ezt sem tudom felfogni, feldolgozni, hogy két 2 óra alatt "eltűnt" a közös jövőnk, közös céljaink. Azt hiszem a bizalmam is megingott.

Azóta nem beszélgettünk erről, nem tudom, hogy jelenleg hogyan áll a dolgokhoz. De valószínű, hogy ő sosem akart elköltözni innen... Ezt sem tudom pontosan.

Neki ez a szülőfaluja, itt van munkája (ahová mentünk volna, "ott nem lett volna munka"), itt van a családja. Nekem a családom van itt, de nem itt születtem, csak ide költöztem 2 éve. De már az első félévben tudtam, hogy nem akarok itt maradni. 28 évesek vagyunk.