A nagyszülőknek nem kell egyformán szeretni az unokáját?

Azt gondolom, ha nem is tudja egyformán szeretni őket, egyformán kötődni hozzájuk, ezt nem kéne nyíltan kimutatni, legalább meg kellene próbálni egyformán kezelni a gyerekeket.

Bár nem tudom, lehet-e egyáltalán.

Nálunk is az a helyzet, hogy a másik gyereküktől származó unokájukat jobban szeretik, mert az csak becsúszott, nem foglalkoznak vele sokat a szüleik, így félig mondhatni ott lakik náluk születése óta a kicsi, félig ők nevelik.

A mieinket meg heti kb. egyszer látják.

Egyértelműen máshogy viselkednek azzal a gyerekkel, volt már emiatt vita és sírás is szembesítés miatt, akkor ment a bizonygatás, hogy dehogy szeretik jobban, de azért legyünk őszinték, ezt látja az ember. Pláne, mikor minden unoka ott van, az egyik nagyszülők kvázi lesz*rja a mieinket, mintha ott se lennének, velük nem játszik, nem foglalkozik.....

Most gondolkodunk, hogy ha nem is szakítjuk meg a kapcsolatot, leminimalizáljuk a kapcsolatot havi 1 alkalomra és csak akkor megyünk, ha nincs ott a másik unoka (mondjuk ilyen nem nagyon van), mi ennek nem tesszük ki lelkileg se magunkat, se a gyereket.

Sajnos, ez lett a megkülönböztetés vége...

torveny nem kenyszeriti oket erre.

az en anyai nagyanyam nyiltan utalt engem, az apai viszont csungott rajtam, mikozben a tobbi unokajaval nem volt bensoseges kapcsolata

Kérdező, a te esetedben mi volt a helyzet, ha visszaemlékszel? Vagy te egyedüli unoka voltál?

Nálam nagyon érdekesen alakult ez a történet. Apai nagyapáméktól kb. 300 km választott el, apám testvére szült egy gyereket, majd jóval később még egyet (ő ilyen félig-meddig tervezett volt), ők mindig ajnározva voltak, én meg ha lekerültem, rögtön jött a köpködés, meg befogtak házimunkára. Hozzátartozik az is, hogy én „városi” gyerek voltam, aztán nehogy már különbnek érezzem magam... Aztán volt egy kis perpatvar belőle, hogy én nem akartam egy idő után menni hozzájuk semmilyen formában, és még ők voltak felháborodva.

Anyai ágon nagymamám jóval az én születésem előtt meghalt. Nagyapám újraházasodott, az új feleség hozta a kölykét, aztán ahogy az is megszült, én onnantól kezdve megszűntem unoka lenni. Mondjuk az anyai nagyapám egyébként sem volt egy családcentrikus ember, elvolt a maga világában mindig is, szóval előtte sem jutott nekem túl sok belőle.

Tavaly voltak olyan húzásai az öregnek, hogy azóta nem tartjuk a kapcsolatot, de még anyám és annak a testvére sem, pedig mi ketten egy városban élünk vele. Amikor szembesítettem ezekkel a dolgokkal, az volt a válasza, hogy én vagyok a hibás, mert „nem igényeltem a figyelmét”. Nem is csoda, elvégre nyugdíjasként(!) annyira nem lehetett őket megkérni, hogy egyszer-egyszer elhozzanak az óvódából... Másik érdekes dolog, hogy emeletes házuk volt, az emeleten laktak (az alsó szint autószerelő-műhely volt), és az emeletre egy külső lépcsősoron lehetett feljutni, a bejárat előtt volt egy teraszrész. A terasz csak zártszelvénnyel volt lekerítve, kisgyerekként akár le is eshettem volna, féltem is, amikor ott voltunk. Ahogy megszületett a másik unoka, rögtön be lett vonva az egész kerítés csirkehálóval, nehogy szegény véletlenül leessen...

Szóval ennyit arról, hogy nagyszülőnek milyen kötelezettségei vannak az unokák felé (semmilyenek).