Anyukám folyton panaszkodik, én hallgassam, de ha velem van valami, akkor biztos túlzok. Mit tegyek?

Amikor legközelebb panaszkodik, akkor megkérdezheted olyan kedves, viccelődő hangnemben, hogy nem túlozza-e el egy kicsit. Amikor meg felháborodik, akkor megmondhatod neki, hogy ő pont ezt szokta mondani, amikor te vagy beteg. Ha nem mondod el neki, mi bajod van vele, lehet, hogy észre sem veszi, hogy mennyire csak magával törődik.

Apuddal mivan? Ő is ezt csinálja?

Értem :/ Én is javaslom tedd azt, amit a második válaszoló mondott. Ha nem jön be, akkor egyszerűen mondd meg neki, hogy mostmár leszállhatna a fellegekből: nem minden csak körülötte forog.

Kb. semmit sem tudsz tenni. Ilyen és kész. Az enyém is ilyen, ő mindig mindenkinél betegebb, ráadásul mivel ingyen beszélünk egymással, naponta kétszer telefonon is meghallgatom, hogy éppen mije fáj. Persze már kívülről tudom a repertoárját, mert mindig ugyanazt mondja szinte szóról szóra. Egyszer megjegyeztem neki, hogy ha egy jó tündér elfújná az összes baját, nem tudna mit kezdeni magával, mert két dolog tölti ki az életét: a betegségeiről való panaszkodás és az evés. Amúgy dettó ezt csinálja mint a tied, ha nekem pl. fáj a fejem, akkor közli, hogy neki sokkal jobban szokott, ha épp fáj a kétszer műtött térdem, akkor az övé meg szét akar szakadni. Tulajdonképpen senki sem lehet beteg, senkinek sem fájhat semmije, csak neki. Ne számíts rá, hogy megváltozik bármilyen kedves beszólás vagy elbeszélgetés hatására, mert az enyém sem változott meg, hiába szóltam neki többször is, hogy baromira unom a folytonos panaszáradatát, csak megsértődött, hogy őt nem érti meg senki. Ilyen volt mikor gyerek voltam akkor is, és ilyen most is. Emléxem, mikor annyi idős volt mint én, állandóan azt hallgattam, hogy "jaj a fejem", "jaj a lábam", és szinte meg van sértődve, hogy nekem nincs semmi különösebb bajom. Mintha várná, hogy nekem is magas legyen a vérnyomásom, fájjon a derekam, nyafogjak, mert azzal igazolva látná, hogy igen, ő is jogosan nyafog. Nem érti, hogy ennyi idősen miért járok sportolni, mert az nem tesz jót a térdemnek, meg amúgy is inkább főznék és takarítanék esténként és ne ugrándozzak, de amikor azt mondom, hogy nem akarok 60 évesen olyan lenni mint te, hogy nem tudsz felszállni a buszra, akkor közli, hogy "várjál csak, majd megtudod..." Na, ezt akarom elkerülni. Szóval az ilyen embereknek a panaszkodás létkérdés. Attól érzik fontosnak magukat, attól valakik, hogy nekik mennyi bajuk van. Pont mint az öregasszonyok az orvosi rendelő előtt, akik úgy beszélik meg a nyavalyáikat, mint az ételrecepteket. Úgyhogy nyugodj bele, semmit sem tudsz tenni, mert már beleivódott, hogy neki mindig rosszabb, neki mindig jobban fáj mint másnak, és ebből nem enged.

Gyerekek! Mondok valamit: A szülő is ember. Jaj, nekik is fáj az egész, és ráadásul ők kifeleé menenk az életből kevesebb az esély, hogy valaha is jobb lesz. Nektek még alakulhat, jóra fordulhat, de a szülőknek erre kisebb az esélyük. Apukád alszik meg dolgozik, egy ilyen anyukát ki hallgasson meg? Érzelmi sivárságban él, és még a gyereke is utálja. Hát, ő is sajnálatra méltó. Attól, hogy ő szülő, még nem okosabb. Sőt a gyerekek manapság okosabbak, tudatosabbak, és talán a szeretet is kihajt még a gyerekekben, jobban mint az elfásult szülőkben.

18.40-es vagyok. Azért én pl. a gyerektől már messze vagyok a 39 évemmel, de felnőtt fejjel is úgy látom, ahogy írtam. Szeretem én az anyámat, de neki is fel kéne fognia, hogy a folyamatos panaszkodásával nem figyelmet fog kizsarolni magának, hanem azt, hogy előbb-utóbb mindenki menekülni fog előle, mert állandóan csak a nyavalygás folyik belőle. Légüres tér fogja körülvenni, mert senki és semmi nem érdekli, csak a saját panaszai. Nem beszélve arról, hogy annyira megszokta mindenki, hogy egyfolytában panaszkodik valamire, hogy majd ha tényleg komolyan rosszul lesz (mert vannak szervi bajai, bár nagyrészt olyan, amit a saját egészségtelen életmódjának köszönhet) akkor senki sem fogja komolyan venni. Ez tipikusan a "farkast kiált" esete.