Lesz valaha belőlem normális ember ilyen gyerekkoral?
Lassan harminc éves vagyok. Van munkahelyem, párom, de egy lelki roncs vagyok (gyerek emiatt nincs nagyrészt).
Egész gyerekkorom a lelki bántalmazásról szólt. Egyik nagyanyám mentális beteg, másik végtelenül szorongó volt, majd amikor a szüleim elváltak, utána kezdődött az igazi csata a két családi fél között, közepén velem meg anyámmal. Anyám egy gyenge nő, nem mer ellent mondani senkinek, a szüleinek sem.
Csak hívta őket, még ha egyfolytában balhéztak is, minden családi ebéden minket bántottak, majd üvöltve ajtót csapkodva rohantak el valami kitalált is miatt, anyám mégis folyton híva őket. Nagyszülők ezt élveztek, a balhét.
Azért is voltak mindig jelen, vigyáztak ránk, mert anyámnak nem lett új párja, egyedül volt ránk (van egy húgom is, rajta látom kívülről, én milyen lehetek). Ő is egy lelki roncs a szülei miatt.
Lelkileg teljesen tönkretettek minket. Folyamatos megalázás, cseszegetés, ijesztgetés minden sz.rral, gúnyolás, kiröhögés... anyám sosem bírt kiállni ellenük, végül minket vittek pszichológushoz ami amúgy semmit nem használt. Úgy kell elképzelni, hogy folyamatosan ott duruzsol egy vészjósló, káráló, végtelenül negatív hang a füledbe gyerekként, míg végül már nem is kell, mert elhitted, amit kárálnak.
Felnőtt koromra teljesen megtörtek lelkileg, volt már kisebb függőségem, állandó pszichológus, gyógyszer alkalmanként. Rettegek az élettől, a felelősségtől, hipochonder vagyok és pánikbeteg.
Sok terápiára jártam, úgy érzem, fejlődök, meg nem is akarok örökké magán mögé mutogatni, de nem tudok kitörni ebből... az egész gondolkodásmódom, érzelmi világom végtelenül sérült, valaha nem tudom, ki tudok-e mászni belőle és normális emberként létezni.
(Húgom ugyanígy küzd, csak neki még a magánélete se jön össze, gondolom ugyanez miatt...)
Meséljetek, kinek hogy alakult egy ilyen gyerekkor után az élete, tudtok normálisan élni? Meg lehet valaha szabadulni ettől a tehertől?
Köszönöm, hogy végigolvastátok!
válasza: válasza:Hát igen, van az a hátránymennyiség, amit szinte sose lehet ledolgozni. Azért ne add fel, járjál továbbra is terápiába, az időről-időre leránt egy-egy réteg hagymahéjat.
Lepontozhattok, de nekem az igazi "szabadulás" a bántalmazóm halála volt. Már csak álmaimból ébredek riadtan arra, hogy ököllel veri az ajtót. Felébredek és megnyugszom. Soha többé nem fog velem ordítani :-)
válasza: válasza:én is ki akartam írni egy ilyen kérdést, de nem tettem volna csak úgy. viszont ha már mondod, hogy meséljünk, itt az én történetem:
látszólag normális család, de ahogy nálatok, kérdező, nálunk is az eredményből látszik, hogy mégse volt olyan nagy ötlet a felesleges ordibálást, szigort vegyíteni az elkényeztetéssel. Egyik gyerektől sincs unoka, de még párkapcsolat se. Mindhárman jár(t)unk pszichológushoz. Bennem is pontosan az a kérdés fogalmazódott meg, hogy lehetek-e valaha normális szülő, vagy ne így tervezzek? Nálam konkrétan az a baj, hogy idegbeteg módjára kiborulok (bár ez lényegesen sokat javult, de nem tudnám azt mondani, hogy nem félek ettől). Meg nem tudok senkinek nemet mondani, extrém gyámoltalan vagyok, tesóim szintén. Azonnal elnyomnak minket párkapcsolatban.
válasza: válasza:Lesz belőled "normális" ember, természetesen. De ezeket a traumákat alaposan fel kell dolgozni (részletesen kibeszelni) es a terheket ezáltal "lerakni". Tudatosan és segítséggel menni fog. A helyedben egy kineziológushoz fordulnék.
Nekem ez segített legalábbis. Pszichológushoz nem akartam menni.
válasza: válasza:A rossz viselkedési minták tudatosításával és napi munkával ki lehet jönni ebből, azt, hogy egyszerű nyilvánvalóan nem mondom.
Nem tudom milyen terápiákra jártál, egy szakembert keress és ha úgy érzed jópár alkalom után, hogy tudtok együtt dolgozni, akkor köteleződj el a terápia mellett.
válasza:7, nálunk nem annyira anyagiakkal való elkényeztetés volt, sőt... :(
De a fő baj az önállótlanság fenntartása volt. Például a konyhában nem engedtek nagyon tevékenykedni, nehogy felgyújtsuk/eltörjük/elvágjuk az ujjunk stb. Általánosságban ab ovo a gyerek semmihez sem ért, és ez így maradt fiatal felnőttkorunkig... amikor meg kikerültünk a nagybetűsbe, teljesen felkészületlenül...
4es voltam
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!