Esküvő családdal?

Nem volt semmi oka. Vagyis.. Elvettem a kisfiát. 25 fölött vagyunk mindketten, a "kisfia" addig is külön élt, csak közelebb. Így is egy órányira lakunk.

Nem viselte el, hogy nem jár annyit haza, és ebben az esetben ez azt jelenti, hogy hetente haza járt 3 napot. De ez ugye kevés volt.

Eleinte kedvesek voltak, és sokat voltam náluk. Amikor nem, akkor is messengeren tartottam vele a kapcsolatot, páromat állandóan emlékeztettem, hogy hívja fel. Ha nem tette, hívtam én.

Valahol ott lett gebasz, amikor a háziállataink betegek lettek - öreg korukra, és állandóan etetni kellett őket fecskendőből + gyógyszerek napi 3x.

Akkor én nem tudtam menni abban a két hónapban. Párom járt, de eljött az idő, amikor ő sem tudott, mert hétvégére is vállaltam munkát, és valakiknek itthon kellett maradni a két kisöreggel. Amikor lehetett, cserélgettem a napokat, hogy ő mégis tudjon menni látogatóba.

Valahol itt gurult el a gyógyszere..

A párom sem kezelte jól, nem húzott határokat, nem szolt rá. Anyjától meg jött a bűntudatkeltés "Jól van, csak ennyit gyere, ha csak ennyire szeretsz minket"

Néha küldött pénzt, amire nem volt szükségünk, azzal zsarolta sokszor ("csak pénzem kell"), amikor visszautasítottuk, akkor kitalálta, hogy azért nem kérjük a pénzt, hogy ne kelljen vele beszélünk.

A durva az volt, amikor összefutottunk párom exével, és iszonyú ellenséges volt, kiderült, hogy párom anyja felvette vele a kapcsolatot és konkrétan én voltam a téma. Hogy tiltom tőlük, hogy tiltom, hogy felhívja.. Én teljesen kiakadtam. Nem mentem többet. De azért dolgoztam magamon, hogy ne maradjon így, készültem, hogy beszéljek vele, egészen addig, amíg párom fel nem hívta. Ott voltam, nem volt kihangosítva a telefon, így is hallottam a drámát amit rendezett. Hogy őt nem szereti a párom, de nem önmaga, tudja hogy én tiltom, ha beszél felolvassa szöveget amit én írtam... (mi a franc?) A végén pedig sírva drámaian bejelentette hpgy "Csak őt ne vedd feleségül b@szod, csak ebben reménykedem"

Úgyhogy sutba dobtam a békülés ötletét.

Az egyik testvérét rendszeresen látogattuk, mert egy városban lakunk. Egyszer szó szerint a semmiből, párom köpni nyelni nem tudott, nekem támadt, hogy én tehetek arról, hogy nem jó a kapcsolatom az anyjukkal, és mit képzelek, hogy nemhogy nem járok le, de a testvérét is tiltom. Igenis le kell mennem, és benyelni ha beszólnak.

Utána hónapokig a páromat sem hívta át.

Megértem, hogy nem szeret az anyja, de azt nem, hogy nem tudta felfogni, hogy ezzel az áskálódássl nem csak nekem árt, hanem a gyerekeinek is.

Páromat felhívtam pár hónapja, hogy aznap van nagymamájának a szülinapja, vigyen neki virágot ("Minek az?") De azért csak vitt. Anyukája azonnal átrongyolt, és nekiállt bíztatni, hogy szakítsunk. Ott egyszer párom helyretette. Azóta mézes mázas, de nekem már túl sok.

Apja mindenben az anyja véleményét osztja, ha a párom meg akarta húzni a határt, az csak az én számból jöhetett, mert az ő kisfiuk ilyet nem mond, hogy sok a zh, sokat kell tanulnia.

Tényleg bármi volt, vizsgaidőszak, sok munka, sok tanulás, egyszerűen hiába mondta a párom, egyik fülükön ki, a másokon be, én tiltom és kész.

Annyi mocskolódást kaptam. Csak elegem lett. Párom elmondja mikor akar menni, mikor jön haza, és ennyi.

Anyukája úgy érezte elveszíti a kisfiát, és a mártirkodástól, az érzelmi zsaroláson át a sz@rkeverésig mindent bevetett, hogy visszaszerezze a fiát, engem meg kitúrjon a családból.

Előző párom családjával nagyon joban voltam, sokat voltam náluk, és amikor nem, akkor örömmel vártak vissza több idő után is. Másik exem családja nehéz eset volt, de sokat voltam ott is, igyekezetem kijönni velük, ők is velem, csak nem működött, de nem csináltam olyat, hogy kizártam őket. Elhihetitek, hogy itt is ment minden rendben, amig nem sűrűsödött be a munka, egyetem, nem kellett kisállatokat ápolni halálukig. Tehát zajlott az életünk és nem abból állt, hogy átjárogattunk.

Én ezek után nem fogok kapcsolatba lépni velük, és ők se tették meg. Sosem olvastam be nekik, lehet ez a baj, mert a puszta gondolatuktól, hogy beszélek velük, gyomorgörcsöm van, remeg a kezem, izzadok. A felét se írtam le, annak amit tettek vagy mondtak. Amióta párom visszaszólt és helyre rakta, nem csináltak, nem mondtak semmit. Ha megy megy, ha felhívja őket felhívja, és rólam egy szó sem esik. Én már nem biztatom, hogy telefonáljon vagy menjen, csak tudásul veszem amikor teszi. Nem tabu téma nálunk, de nem sok szó esik róluk.

Kb ennyi. Aki nem volt ebben a helyzetben, lehet el sem tudja képzelni milyen az, amikor nem teszel semmit, és mégis rádborul a ház. Ha igyekszel jót tenni azt meg kiforgatják.

Úgyhogy ja. Elvettem a kisfiukat, ennyi a titka a helyzetnek.

Az meg nem hiszem, hogy tyű de felnőttes lenne, ha jó, benyelem, kikészíthet érzelmileg, de felnőtt vagyok, ezért úgy teszek, mintha minden rendben lenne.

Az én családomat ritkán látogatjuk. Hetente beszélünk telefonon. Másfél- két havonta megyek hozzájuk, párom meg csatlakozik ha akar, és mindig akar.

Onnan nincs nyomás, hogy teljesítsük a kvótát, mennyit kell látogatni. Örülnek ha megyek, örülnek ha megyünk. Volt, hogy páromnak egész télen nem volt kedve jönni, semmi gond nem volt belőle. Se részemről, se a szüleim részéről. Tőlem függetlenül is tartja velük a kapcsolatot, amin meg is lepődtem.

Családtagnak tekintik, és teljes mértékben tiszteletben tartják, hogy külön életünk van.