Féltem a férjemet! Mit tegyek?

Teljesen mindegy, a sorsot nem te írod. Minden úgy történik, ahogy lennie kell. Ha rossz, ha jó, neked azt kell megélned. Hagyd, hogy alakuljanak a dolgok maguktól. Ha tragikus vége lenne a dolognak, akkor nagy valószínűséggel ha nem menne el, akkor mint ahogy más is írta, itthon gázolná el egy autó vagy mit tudom én. Ne is gondolkodj rajta. Az én párom (gyerekem apukája) sem semmi, pedig ő nem katona. Ő meg két telefonnal a fülén, papírral-tollal a kezében, cigivel a szájában vezet a megengedettnél jóval többel nap mint nap, miközben szétidegeli mindenki és még a rádió is szól, mert az őmunkája ilyen. Én csak azon imádkozom mindig, hogy épségben érjen haza minden nap. Nem tehetek ellene semmit, "csak" ennyit.

Az én férjem is katona, és én kerek-perec közöltem, hogy nem mehet Afganisztánba. Szerencsére nem is akar, oda ő sose menne. Már volt 3 misszióban, de megígérte, hogy többre nem megy. Pláne most, hogy jön a baba. De ha idővel mégis elengedem valahová, az egészen biztos, hogy csak valami nyugodtabb vidékre.

A misszió szabadon választott, oda nem kötelező menni. Az általában Afganisztán, Szarajevó, Koszovó. De általában oda csak akkor vezényelnek kötelező jelleggel, ha nincs meg a létszám önként jelentkezőkből. De mindig megvan, kell a pénz a katonáknak.

A párom is katona, de nem féltem, olyan mint bármelyik más munka, csak egyenruha van rajta, s hierarchia uralkodik a munkahelyén. Csak lazán! A hentes felesége is aggódhat ennyi erővel.

Nem tudod lebeszélni. Én sírva könyörögtem neki, mikor elindult a reptérre. Közölte, hogy szeret és siet haza hozzám. Aztán elment.

A 17 1-6 os nem bunkó hanem csak őszinte volt.