Hogy szabaduljak? Egyáltalán normálisak ezek a gondolatok?

Huszonéves lány vagyok, a párommal élek. Nincs munkám, hiába keresek. A kapcsolatuk nem rossz, de nem az igazi már. Nem igazán érzem magam itt, így jól. Legszívesebben itthagynék mindent, és mindenkit, mennék messzire. Gondoltam rá, hogy messzebb keresek munkát, és lelépnék albérletbe, de a párom nem engedi. Mondván messze van, együtt lakunk... és gondolom nem is igen tudnék kijönni a pénzemből. A rokonok is mondják, hogy milyen dolog lenne az, hogy én elköltözök, vagy kimegyek külföldre mikor itt van a párom. őszintén szólva tudom azt, ha elmennék, többet nem jönnék vissza, legalábbis nem egyhamar, és egy idő után nem zavarna, hogy kiket hagytam itt. Az a baj, hogy nagyon unom már, hogy akárhová menék dolgozni, előnyben az ismerősök, helybéliek...és így megy ez már egy éve. Mielőtt leszóltok, hogy siránkozok itt, pedig eltartott vagyok, higyjétek el, egyáltalán nem örülök neki, sokkal jobb lenne 2 fizetésből élni. A kérdés lényege, hogy egyszerűen olyan befásultnak érzem már magam így, de mégse engedik, hogy lépjek. (ezt meg is értem egyrészt), de akkor mit kezdjek magammal? Remélem érthető nagyjából amit írtam. Nem is igazán kérdés, kicsit siránkozás is, mert muszáj volt kiadnom magamból. Hátha volt már valaki hasonló helyzetben.