Azok a nők, akik "háztartásbeliek", soha nem gondolnak arra, hogy a férj egyszer ott hagyja őt (vagy őket a gyerekkel), esetleg elveszti az állását, megrokkan, ne adj' isten meghal?

Nekem a "karriert" pont az jelenti, ha otthon lehetek, és háztartást vezethetek. Valahogy ez alakult ki bennem. Viszont itt egy két dolgot kiemelnék, ami miatt ezt mégsem fogom tudni 100%-ig megvalósítani.

A mai világban az emberek kis %-a az, aki elmondhatja, hogy olyan fizetése van, amelyből egyedül is el lehet tartani egy családot (nagyjából jólétben). Így a párommal arra a döntésre jutottunk, hogy amíg neki nem lesz olyan állása, amiből 3-an vagy akár 4-en is megélhetünk, addig nem vállalunk gyereket, hiába szeretnénk már nagyon. A másik, hogy én is szeretném kivenni a részem a (leendő) család kasszájának gyarapításában, így 1-2 évig biztosan dolgozni fogok (ennyi idő alatt valószínűleg talál ilyen munkahelyet), s nem virítani fogom/fogjuk a lóvét, hanem szépen félretenni, és gyűjteni, amennyit csak a lehetőségeinkhez mérten képesek vagyunk. Így lesz egy alap megtakarításunk, s ha baj történne is, lesz néhány havi, vagy akár évi tartalékunk. Aztán jöhetnek a csemeték. Majd ha ők kirepültek, vagy legalábbis már nem kell nekik akkora figyelmet szentelni, mert valamelyest már képesek önállóak lenni (mondjuk 15-17 éves kor körül, nagykamaszként), akkor szeretnék visszaállni munkába, ha nem is teljes állásban, de mindenképpen részmunkaidőben. S persze nem szórni a pénzt. Szerintem ez a kulcsa a dolgoknak. De sokan nem így gondolkodnak, s egy negatív esemény hatására nagyot koppannak. És az sem kizárt, hogy nem így fog alakulni az életünk, hiszen sosem lehet tudni. De ez a "tervünk", amihez próbáljuk magunkat tartani. Az, ha esetleg alig lesz valamennyi munkaviszonyom, hát na. Nem nagyon érdekel, hogy az állam mennyi nyugdíjat fog fizetni nekem, mert attól előbbre látó vagyok, s külön gyűjtök, vagyis gyűjtünk a nyugdíjas évekre. Nem a hitelből vett hatalmas családi ház, és a lízingelt BMW a célunk, hanem a kisebb, de saját panellakás, illetve egy kis családi autó, melyet szintén saját erőből vásárolunk. Csak ugye kevesen gondolkodnak hasonlóképpen (persze nem mondom azt, hogy ez a helyes út, de talán hosszú távon célravezetőbb, mint a "had lássa mindenki, hogy mennyi pénzünk van" hozzáállás), majd csak sírnak, ha utoléri őket az a bizonyos "kopp"...

(Az olyan embert meg, aki magára hagyja a nőt és a KÖZÖS kisgyereküket, egy gerinctelen taplónak tartom. Nem kell gyereket csinálni, ha nem vagy képes ellátni... Az igaz, hogy a szülők kapcsolata megromolhat, de a gyerek nemcsak az anyáé, tudtommal egy férfi és egy nő kell ahhoz, hogy létrehozzon egy gyereket. Ha szakításra/válásra is kerül a sor, a gyerek miatt/előtt legalább ez ne látszódjon)

Nagyjából így vélekedek a háztartásbeliségről. És még annyit, hogy aki "főállásban" háztartást vezet, az is felér egy napi 8 órás melóval... De kinek mi a célja az életében, ha valaki karrierista, akkor az ösztönzi, hogy egyre feljebb jusson a ranglétrán, ha valaki meg nagyon családcentrikus, akkor ne dolgozzon, hanem vezesse a háztartást, meg nevelje a gyerekeket. De szerintem a legtöbb ember ezen két véglet között mozog. És nem kell ítélkezni egyik felett sem. Ki hogy BOLDOG...

Üdv :D

Akár én is feltehettem volna a kérdést.

-én dolgozni akarok ameddig lehet

-nem akarok gyereket.

Egy pasira soha sem szabad építeni, mert kihasználósak és megbízhatatlanok nagy esetben.

13:04 csak egy utópisztikus gondolat a részemről

-re válasz

Hát elég utópisztikus az biztos. Velem már 20 évesen volt, aki azért nem randizott másodszorra, mert kiderült, hogy nem akarok örökre a kölykökkel maradni otthon.

Nem ismered eléggé a férfiakat. Mindegyik törekszik valamire, és azt kikényszeríti, csellel, szépszóval, nyájassággal vagy erőszakkal. Ki milyen családból jött. És mind önző.

"a kisebb, de saját panellakás, illetve egy kis családi autó, melyet szintén saját erőből vásárolunk"-re válasz szintén.

Nem kritizálásképpen, de vannak nők, mint én, akik nem mutogatni akarják, hogy nagyobb házuk és saját autójuk van, hanem így érzik magukat jobban. Engem a fakanállal ki lehetne kergetni a világból. Tiszta depresszió lennék a lakásban a napi tisztaságmániás rutintól. Agyrém.

3:04 csak egy utópisztikus gondolat a részemről

-re válasz

Hát elég utópisztikus az biztos. Velem már 20 évesen volt, aki azért nem randizott másodszorra, mert kiderült, hogy nem akarok örökre a kölykökkel maradni otthon.

Nem ismered eléggé a férfiakat. Mindegyik törekszik valamire, és azt kikényszeríti, csellel, szépszóval, nyájassággal vagy erőszakkal. Ki milyen családból jött. És mind önző.

Kedves megkeseredett hozzászóló! Úgy tűnik nagyon megrugdosott az élet, de így csak ilyen típusú pasikkal fogsz találkozni!

Meg kell védenem a férfiakat, mert nagyon durván leszóltad őket, és nincs igazad!

Az én férjem soha nem kényszerített semmire. Együtt hozzuk meg a döntéseinket. Itthon maradtam babázni, de mint írtam egy korábbi hozzászólásomban bármikor visszamehetek dolgozni, ha szeretném. Nem akadályoz semmiben, viszont a tenyerén hordoz, és nap mint nap elmondja mennyire jó, hazajönni munka után, mert a mi otthonunk a nyugalom szigete. És nem úgy van ám, hogy ha én itthon vagyok, akkor a férfi az úr, és ki kell szolgálni! Mindenben segít, mindenből kiveszi a részét. Elárulom, hogy az éjszakai etetést teljes egészében átvette, hogy én pihenhessek! Na, ebben erőszakos volt! Szóval, vannak nagyon DRÁGA, ÉDES, ARANYOS pasik! :)

Válasz 15:28-nak, a 13:04-es hozzászóló vagyok.

Lehet, hogy nem ismerem eléggé a férfiakat, magamat viszont igen, hogy amint azt tapasztalom, az ő és az én terveim jelentősen nem egyeznek, nem egy irányba tartunk, akkor búcsút intsek neki. Talán mert én is éppen olyan önző vagyok...

Amiről írtam, az nem arról szólt, hogy én kitalálom a közös életünket, ő meg idomuljon hozzám, és ha nem hajlandó alárendelni magát az akaratomnak, akkor bár szenvedek, de nem hagyom el, inkább kikiáltom önzőnek és utolsó gaznak. A közös megegyezés nem ez.

20 évesen az ember még a szülők és nevelők véleményformáló hatása alatt ítélkezik (ami jó is), igyekszik a normáknak megfelelni, példás életet élni, amiben nem fordulhat elő sok minden, mint pl. megcsalás, hazugság, besikeredett gyerek, kettős élet, önzés, sikertelenség, a feleség otthagyása a gyerek születése után, stb. Ezek mind főbenjáró bűnök. Ezek azok is, de idővel azért mindez átértékelődik, továbbra sem lesznek erények, de az ember belátja, hogy az élet velejárói, s mindenkivel megtörténhet. 20 évesen még én is királyfiról álmodtam, ma már örülök annak, hogy a párom, olyan, amilyen, elég, ha nekem megfelel.

32/n

"Szóval, vannak nagyon DRÁGA, ÉDES, ARANYOS pasik! :)

"

Vigyázzatok, mert a végén elolvadtok a nagy szeretetben és cukormázas lesz a gyerek is.