Miért akarnak ma a gyerekek rohamtempóban felnőtté válni?

Én személy szerint gyűlöltem gyerekkoromban, hogy sosem voltam komolyan véve, mindenhol "másodrendű", "mellékes" személy voltam akinek az egyetlen dolga az volt, hogy szó nélkül csinálja, amit a szülei mondanak neki annak ellenére, hogy mindig is csendes, komoly, okos gyerek voltam, nem valami őrjöngő kis hülye. Nem vágytam soha semmi extrém, megbotránkoztató dologra, simán csak idegesített, hogy folyamatosan hülyének néznek, kételkednek a szavaimban és elvárják tőlem, hogy minden igazságtalanságot szó nélkül tűrjek, mintha csak ez lenne a természetes. Otthon nem szólhattam bele a beszélgetésekbe, vitákba, hiába lett volna fontos, érvényes mondanivalóm, mert "most a felnőttek beszélnek". Sok felnőtt (pl. egyes tanárok) olyan dolgokat is megengedett magának velem/velünk (az osztállyal) szemben, amit egy felnőttel szemben azért valószínűleg kétszer is átgondolt volna, csak mert arra izgult, hogy ki vagyunk szolgáltatva neki. Nem pasiztam, nem szexeltem huszonéves koromig, kitűnő tanuló voltam, nem tini mami lett belőlem, hanem pár hónapon belül orvos. A felelősség vállalásával sosem volt problémám, azzal már annál inkább, hogy elérjem, hogy egyáltalán bármit rám bízzanak, hogy bizonyíthassam, hogy nem vagyok és soha nem is voltam felelőtlen és ne csavarjanak ki a kezemből mindent mondván, hogy úgysem tudom megcsinálni, megoldani egyedül. Számomra felnőttként kezdődött igazán az élet.