Annyira kilatastalan ez a helyzet, mit tudnek tenni, hogy jobb legyen?

Részvétem.

Persze mással is megesett már hasonló trauma, és idő kell ahhoz, hogy ez a seb begyógyuljon, de amikor az ember benne van ebben a helyzetben, az ilyen szavak nem sokat segítenek.

Esetleg érdemes egy kis pszichológiát olvasni, konkrétan arról, milyen stádiumai vannak a gyásznak, hogyan "működik" a gyógyulás, hogy ennek a tudásnak a birtokában kevésbé legyél kiszolgáltatva az érzelmeidnek.

Természetes, ahogyan érzel, és tudom, ezt nehéz elhinni, de az idő segít. Nem fog megszűnni a fájdalmad, viszont átalakul, eltompul és idővel már mosolyogni is tudsz, ha a testvéredre emlékezel.

Ott lesz mögötte a gyász, viszont a régebbi vicces, szép közös emlékek mosolyt csalnak az arcodra - tudom, ezt most nem feltétlen hiszed el.

Miután anya meghalt, én is csak "túléltem". Szr volt, mert közben erősnek kellett maradnom, mert apa szó szerint összeroppant. Ha én nem vagyok, szerintem még aznap megöli magát.

Ami még segített, az írás: (akkor még csak) naplót vezettem, mindent beleírtam, azt is, mikor sötét ürességen kívül semmi mást nem éreztem. Plusz sírtam. Nem sokat, de néha, mikor rámszakadt az egész, akkor igen (apa előtt nem, neki épp elég baja volt amúgy is), és nagynénémmel beszélgettem anyáról. A régi dolgokról, sokat bőgtünk együtt, de használt. :)

20 éve lassan, és igen, hiányzik, rettentően. Nem úgy általánosságban, hiszen élem az életem, viszont ha arra gondolok, hogy pl nem fogja felsegíteni rám az esküvői ruhát, nem ölel át... ilyen apróságok a legszomorúbbak.