Mit tennétek a ilyen helyzetben? Mi van a feleségemmel? Mi lesz ennek a vége?

Szerintem egyelőre ameddig bírják a szüleid ne adjátok őket otthonba. Együtt vannak, gondoskodnak egymásról is.

Viszont! Az én nagypapám sajnos demens volt, szintén nagyon furcsa dolgokat csinált. Ápolót nem találtunk hozzá így félve, de otthonba adtuk. Életünk legjobb döntése volt. Hidd el, nem minden idősek otthona olyan mint amilyeneket a köztudatban tartanak az emberek. Az én nagypapám heti többször vett részt fejlesztésen, ami a demencia visszaszorításában segített. Új barátokat, ismerősöket szerzett, és akkor mentünk hozzá amikor akartunk.

De mondom, ez azért még távoli cél legyen nektek. Ameddig jól van mindenki addig erre nincs szükség.

Németországban ápoltam 24 órában időst. Hidd el ez közel sem leányálom.

Egy demenst ápolni pedig végképp borzalmasan nehéz. Egy idő után nem csak önveszélyesek de közveszélyesek is.

Nem hiába ég ki az ember ebben a szakmában hamar. Lelkileg testileg nagyon megviselő.

Mind nagyon szép,jó becsülendő elgondolás részedről. De nem olyan biztos, hogy jó is.

Őszinte leszek, nővéremmel mindketten időseket ápoltunk - ő mondjuk még ebben dolgozik, én pedig azóta családot alapítottam. - én sem lennék képes a saját szüleimet ápolni,hiába szeretem őket,hiába ápoltam vadidegent, és szüleim sem szeretnék ha mi ápolnánk őket.

Nem mindenki képes erre.

Kedves Kérdező, bocs, nem a fő kérdésedhez szólok hozzá, csak látom valaki leszólta itt az indulataid kezelését. Csak megerősíteni szeretnélek, hogy szerintem a legjobb dolgot tetted, amit egy ilyen indulatelszabadulós helyzetben lehet, azaz kimentél megnyugodni. Nem mindenki akarja tudomásul venni, hogy egy bizonyos ingerültségi szint fölött nincs értelme tovább "beszélgetni", ez ugye már nem beszélgetés, hanem inkább csak vak és süket egymásnak ordibálás. Ha valakinél elszakadt a cérna (és ez bárkivel megeshet), akkor sztem mindig jobb először "szünetet" tartani, és akkor beszélgetni normális hangnemben tovább, ha mindkét (!) megnyugodott.

Egy mondat még a kérdésedhez: szerintem is lehet olyan helyzet, amikor jobb az öregotthon, és igenis van olyan öregotthon (talán inkább az egyházi fenntartásúak között), ahol nem a pénz és a leszedálás a lényeg, hanem a szerető gondoskodás.

Őszintén kívánom, hogy tudjatok közeledni egymáshoz a feleségeddel a kapcsolatotokban!

Sztem mind a két fél gondolkodása szélsőséges. Nem az első opció az otthon, viszont van egy határ, ami után már nem csak az idős jóléte forog kockán, hanem az ápolóé is, és nem a kényelemről beszélek. Egy házasságban könnyű rámondani a feleségre, hogy maradjon otthon és ápolja az öreget, de ezzel a döntéssel együtt búcsút inthet a munkaerő piaci státuszának és a mentális egészségének is. Az emberek többsége nem képes egy beteg embert 24 órában ápolni, se fizikailag, se mentálisan, főleg ha családtagról van szó, akinek elő egyenesben lehet végignézni a leépülését.

Ha van anyagi lehetőség, akkor legyen ápoló, de sztem egy átlagos embernek ez fenntarthatatlan költséggel jár, és általában az a korosztaly van ennek kitéve, ahol még kiskorú gyerekek is vannak, akiknek ugyanúgy biztosítani kellene a jövőjét. Nem egy népszerű vélemény, de sztem a szülőknek kötelessége lenne az, hogy nyugdíjra összegyűjtsenek annyi anyagi forrást, hogy ne kizárólag a gyerekre kelljen támaszkodni, hanem ha baj van, akkor legyen hova nyúlnia saját erejéből, még egy demens állapot előtt (ez fontosabb, minthogy lakást kapjon a gyerek, de ez más téma...).