Miért beszélnek itt ilyen könnyelműen a szülők arról, hogy költözzön el a gyerek?

Szerintem nem azon múlik, hogy valaki életképtelen lesz-e, hogy a szülei vesznek-e neki egy lakást 18-24 évesen, vagy nem, hanem az egész addigi neveltetésén. Ha egész életében azt szokta meg, hogy csak kinyitja a száját és anyu-apu már rohan is ész nélkül, hogy teljesítse minden kívánságát, akkor természetes, hogy nem becsüli meg, amit kap. Ha úgy lett nevelve, hogy azért le kellett tennie ezt-azt az asztalra, hogy megkapja, amit szeretne, akkor tudni fogja, hogy nem csak úgy alanyi jogon járnak a dolgok.

Nekem nem tudnak a szüleim lakást venni, nem is várom el tőlük. Cserébe azt vállalták, hogy támogatnak egyetem alatt, hogy legyen valami normális végzettségem és normális munkahelyem, hogy egy normális életet tudjak finanszírozni magamnak. Szerintem ez teljesen korrekt, szorgalmas, jó tanuló gyerekként semmi okuk nem lett volna, hogy a 18. születésnapomon összepakolják a bőröndöm, hogy akkor most húzhatok itthonról. Ha azt sem engedhették volna meg maguknak, hogy az egyetem alatt támogassanak, akkor már a középiskolai továbbtanulásomnál azt javasolták volna, hogy szerezzek valami olyan szakmát, amiből meg tudok élni. Mindent meg lehet oldani normális hangnemben, szeretettel, a tőlük telhető maximális támogatással és érzéketlenségel, kárörömmel, "ha nekem sz#pni kellett, akkor sz#pj te is" mentalitással is, amivel bebiztosítod, hogy az életben nem nyitják rád az ajtót a gyerekeid.

Valamelyik héten húgom vágta a fejemhez, hogy bezzeg nekik saját lakásuk van (azt is a pasija fizette, nem ő). Mire megkérdeztem, mégis mennyi volt, azt mondta, 3,5 millió. Felnevettem, ha csak annyi lenne, spórolás mellett már legalább a második lakásunkat vehetnénk. Agglomerációban 12-14 milla alatt garzont sem kapni...

Egyébként párom szüleinél lakunk egy nagy, három szintes családi házban.