Családon belül ti ezért szólnátok? Férjem nehezményezi, hogy mindent mi veszünk a gyerekeknek

Tavaly nagy öröm ért minket, nagyszülők lettünk. A lányunk fiatalon lett anyuka (23 évesen), és dolgozgatott ő a pici előtt, de ritka ugye, hogy valaki rögtön nagyobb összeget keressen, és gond nélkül lehessen lakása, autója... Mi mindig támogattuk anyagilag is (pl lakás, autó, tandíj, ezek voltak a nagyobb dolgok). Nekünk ez volt a természetes. Sosem volt hálátlan, vagy olyan, aki ezeket nem becsülte volna. Mivel egyetlen gyerek, nem is tudtuk volna azt elképzelni, hogy ne segítsünk neki. Így volt ez a babával kapcsolatban is. Az autóját nagyobbra cseréltük, a lakás sem lesz már sokáig jó (pici, másfél szobás), így építkezünk éppen. Mivel ezeket teljes egészében mi finanszírozzuk a férjemmel, valamint édesapámmal, ezért a lányunk lesz az egyedüli tulajdonos. Mint kiderült, ezt a lányom párjának a szülei nem nézik jó szemmel, mert hogy az ő gyerekük is ott fog élni, és nem gondolják, hogy majd a mi lányunk fog ott szerelni, ha elromlik valami, vagy éppen füvet nyírni. Vagy amikor lett véve a nagyobb autó, azonnal érdeklődtek, hogy akkor a kicsi marad a lányunknál, a nagy meg lesz a családi autó, vagy hogy lesz ez? Amikor mondtuk, hogy nem, a kisebb el lesz adva, akkor még húzták a szájukat, hogy miért, tán annyira kell az a pár millió, amit kapunk érte? Meg hogy sokkal értelmesebb lenne, ha a kicsit használná továbbra is a lányunk, az újat meg a párja... Hogyne... Ne értsetek félre minket, nem a fiúval van problémánk. Mert ő segít mindenben, ahogy tud, most is mondta, hogy az építkezésben is ha tud, szóljunk neki és jön. De azért ezek olyan értékű dolgok, amiket az ember nem vág csak úgy hozzá máshoz, bármennyire is jó az anyagi helyzete...

Ott is dolgoznak még a szülők, és ezért is furcsálja a férjem, hogy semmivel sem segítenek a gyerekeknek. Mikor megszületett a pici, akkor is kapott egy macit, meg az apja régi babaruháit elvitték hozzájuk (úgy, hogy amúgy kislány...). A férjem mindig mondja a lányunknak ezt, hogy ez nagyon nincsen jól, meg milyen szülők ezek, de szegénykém nem tud mit mondani, azt mondja, hogy ő nem akar konfrontálódni velük, így is problémáznak mindenen. Unokázni sem nagyon szoktak, havi 2 alkalom a maximum náluk, és akkor is általában fél óra után már unják az egészet. Pedig ők ott laknak Budapesten,közelebb vannak. Férjem is mindig mondja, hogy nekik is szólhatna a lányunk, mert ők ott vannak max. 20 perc, nekem azért néha több, mint 1 óra is lehet az út, ha éppen dugó van. Mondta, hogy volt, hogy szólt, mert kellett volna segítség, de az vagy "olyan is volt", vagy kapott valami kifogást, hogy miért nem.

A férjem most az én fülemet rágja, hogy üljünk le beszélni velük. De mégis mit? Nem kötelezhetjük őket, hogy adjanak pénzt a gyereküknek, ha maguktól ez nem jut eszükbe... Nekem sem szimpatikus ez, főleg, hogy a baráti társaságunkban, ismeretségi körünkben sem "divat" ez a mentalitás. Vannak ilyenek, el kell fogadni. Ami zavar, az az, hogy minden alkalommal van valami beszólásuk, megjegyzésük, amiből árad a rosszindulat... Meg ez, hogy a lányunk párjának is legyen egy olyan házban tulajdonrésze, amibe egy forintot sem rakott bele amúgy.

Szóval kérdezném, ti mit csinálnátok?