Hogyan dolgozzam fel a gyerekkori sérelmeket?

Hosszú lesz a történetem, ami már elég régi, több mint tíz éves. 10-11 éves voltam, mikor anyukámmal rettenetes kezdett lenni a viszonyunk. Jó darabig egy szobában aludtunk (3 szobás lakás: apum a nappaliban, nővérem a másik szobában).

Alsóban kitűnő voltam, akkoriban négyes-ötös, kivéve matekból, amiből 3-as. Ha hármast kaptam, anyum üvöltözött, majd állandóan ütött, tépte a hajamat, és estig ült fölöttem. Délután 3-tól 8-ig ott kellett ülnöm az íróasztalom felett. Persze egy idő után nem mondtam meg a jegyeket, ami szülőin kiderült, akkor azért ütött, mert hazudtam.

Tiltott a barátnőimtől, elkísért iskolába, aztán jött értem. (Nem dolgozott, apum elég jól keresett, de cserébe csak esténként láttam.) Senki sem jöhetett fel hozzánk. Reggelenként, esténként és szúrópróbaszerűen átkutatta a táskám és a szobám levelek után kutatva. Néha csak úgy elkezdett ordítani, és kidobálta a szekrényből a ruháimat.

Elég csúnya kezdett lenni a bőröm, kértem milliószor, vigyen el bőrgyógyászhoz, kozmetikushoz, de nem tette. Elég jól álltunk anyagilag (két ház, két telek, földek stb.), mégsem vitt el. Kaptam havi 100 Ft zsebpénzt, azt gyűjtögettem és vettem valami gagyi púdert, hogy ne látszódjon, milyen csúnya az arcom. Akkor k...a voltam, hisz festem magam, és megszűnt a zsebpénzem. Szétvagdosta a nadrágjaimat, mert "k...ásak" (derékig érő, hosszú vászonnacikról volt szó). Ruháim nem nagyon voltak amúgy, emlékszem, volt két pólóm, egy piros meg egy zöld, azokat cserélgettem.

Nővéremet, mikor elköltözött, éjszakánként hívogatta, aztán letette. Nővérem vett számkijelzőt, és kiderült, hogy ő az. Persze tagadta, de a hívások megszűntek.

Egyszer, mikor már nem bírtam a légkört, elszöktem a nővéremhez, aki messzebb lakott (200 km). Természetesen értem jöttek és hazavittek. Akkor már nem kaptam zsebpénzt, így elvettem (a szobájukban volt az asztalon), de csak a vonatjegyre pénzt. És a diákigazolványomat, mert az sem lehetett nálam, hanem ő őrizte. Ezek után zárat szerelt a szobájukra. Harmónikaajtónk van, tehát ilyen láncos dolgot képzeljetek el. Még mindig ott van, és valahányszor meglátom, eszembe jut ez az egész. Még mindig zárja, pedig mára már egész jó a kapcsolatunk. Kiderült, hogy apum egész házasságuk alatt megcsalta, ő meg egyszer sem kérdezett rá. Plusz akkor volt a változókorban. Most kedves, aranyos, törődő anyuka, bár néha kicsit idegesítő és még mindig vannak hülye dolgai.

De én máig nem értem, hogy tehette velem azt gyerekkoromban, amit. Miért zárja még mindig azt az ajtót?! Miért az volt a megoldás, hogy ütött? Hogy fordulhat ki egy ember ennyire magából éveken keresztül? Mi volt vele, megőrült? Nem tudom feldolgozni még mindig. Mi a megoldás?

23L