Hogyan dolgozzam fel a gyerekkori sérelmeket?
Hosszú lesz a történetem, ami már elég régi, több mint tíz éves. 10-11 éves voltam, mikor anyukámmal rettenetes kezdett lenni a viszonyunk. Jó darabig egy szobában aludtunk (3 szobás lakás: apum a nappaliban, nővérem a másik szobában).
Alsóban kitűnő voltam, akkoriban négyes-ötös, kivéve matekból, amiből 3-as. Ha hármast kaptam, anyum üvöltözött, majd állandóan ütött, tépte a hajamat, és estig ült fölöttem. Délután 3-tól 8-ig ott kellett ülnöm az íróasztalom felett. Persze egy idő után nem mondtam meg a jegyeket, ami szülőin kiderült, akkor azért ütött, mert hazudtam.
Tiltott a barátnőimtől, elkísért iskolába, aztán jött értem. (Nem dolgozott, apum elég jól keresett, de cserébe csak esténként láttam.) Senki sem jöhetett fel hozzánk. Reggelenként, esténként és szúrópróbaszerűen átkutatta a táskám és a szobám levelek után kutatva. Néha csak úgy elkezdett ordítani, és kidobálta a szekrényből a ruháimat.
Elég csúnya kezdett lenni a bőröm, kértem milliószor, vigyen el bőrgyógyászhoz, kozmetikushoz, de nem tette. Elég jól álltunk anyagilag (két ház, két telek, földek stb.), mégsem vitt el. Kaptam havi 100 Ft zsebpénzt, azt gyűjtögettem és vettem valami gagyi púdert, hogy ne látszódjon, milyen csúnya az arcom. Akkor k...a voltam, hisz festem magam, és megszűnt a zsebpénzem. Szétvagdosta a nadrágjaimat, mert "k...ásak" (derékig érő, hosszú vászonnacikról volt szó). Ruháim nem nagyon voltak amúgy, emlékszem, volt két pólóm, egy piros meg egy zöld, azokat cserélgettem.
Nővéremet, mikor elköltözött, éjszakánként hívogatta, aztán letette. Nővérem vett számkijelzőt, és kiderült, hogy ő az. Persze tagadta, de a hívások megszűntek.
Egyszer, mikor már nem bírtam a légkört, elszöktem a nővéremhez, aki messzebb lakott (200 km). Természetesen értem jöttek és hazavittek. Akkor már nem kaptam zsebpénzt, így elvettem (a szobájukban volt az asztalon), de csak a vonatjegyre pénzt. És a diákigazolványomat, mert az sem lehetett nálam, hanem ő őrizte. Ezek után zárat szerelt a szobájukra. Harmónikaajtónk van, tehát ilyen láncos dolgot képzeljetek el. Még mindig ott van, és valahányszor meglátom, eszembe jut ez az egész. Még mindig zárja, pedig mára már egész jó a kapcsolatunk. Kiderült, hogy apum egész házasságuk alatt megcsalta, ő meg egyszer sem kérdezett rá. Plusz akkor volt a változókorban. Most kedves, aranyos, törődő anyuka, bár néha kicsit idegesítő és még mindig vannak hülye dolgai.
De én máig nem értem, hogy tehette velem azt gyerekkoromban, amit. Miért zárja még mindig azt az ajtót?! Miért az volt a megoldás, hogy ütött? Hogy fordulhat ki egy ember ennyire magából éveken keresztül? Mi volt vele, megőrült? Nem tudom feldolgozni még mindig. Mi a megoldás?
23L
válasza:
válasza:Iszonyúan sajnálom, mindez rettenetes. :(
Biztos vagyok benne, hogy még mindig sok mindent nem tudsz a szüleidről, a múltjukról, a házasságukról. Talán nem is baj. Legyek őszinte? Nem normális, és nem is anyai az, ahogyan anyukád viselkedett. A változókor csak pár évig tart egy nőnél (de akkor sem bolondul ám meg mind!), neked meg úgy látom, alsós korodtól kezdve 17-18 éves korodig tartott a sok beteg dolog. (a verés, folytonos üvöltés, egy váltás ruha, és az orvoshoz vitel megtagadása mind ezt jelzi, a nővéred hívogatása és a zár az ajtón is).
Téged sem értelek: miért nem költöztél el? Nagykorú vagy már. Találj megoldást, és menekülj!
Ami anyukádat illeti, maradj hozzá udvarias, tőled telhetően rendes, de ne várd, hogy válaszokat fogsz kapni tőle!
Sajnálom, és remélem, nagyon boldog életed lesz. Még mindig nagyon fiatal vagy, lásd meg a lehetőségeket!
válasza:szerintem anyukád beteg. biztos valami lelki sérelme volt és rajtad vezette le. lehet azért mert apukád csalta és te vitted el a balhét, téged büntetett. (mivel apukáddal gondolom nem szállt szembe, mivel anyagi biztonságot nyújtott) de ez nem normális emberre jellemző viselkedés, akár érte őt valami sérelem akár nem. én biztosan nem tudnám ezt soha feldolgozni és nem is tudnék anyámmal együtt élni, akármennyire is más most.
menj el egy pszichológushoz és beszéljétek át, nem lehet könnyű ezt feldolgozni.
válasza: válasza:úgy, hogy ne gondolj rá. Lépj túl rajta. Ha lekötöd magad más dolgokkal, akkor egy idő után annyi más tennivaló akad, hogy nem jut eszedbe...
Nekem apám volt ilyen. Én sem kaptam zsebpénzt, nem festhettem magam, ami gázosabb, hogy nem is szőrteleníthettem magam. Ez középiskolában igen ciki volt, amikor már egy piheszálért is szekálnak és kinéznek. Használt cuccokat kaptam, amikor mindenki farmerbajárt én kék, piros, züld répa szabású kordbársonyban. Képzelheted, mit kaptam. A 3ért én is kaptam. Csak addig tanulhattam, amíg nem kellett lámpát kapcsolni. Amúgy vagy takarítottam vagy füvet szedtem az állatoknak vagy építkeztünk. Azt sem tudtam, hogy létezik kozmetikus vagy bőrgyógyász... Amúgy nekem az apám volt a szadista. 18évewsen megpofozott, én pedig elköltöztem. Azóta én vagyok a legjobb gyereke és teljesen elfelejtette a régi dolgait. Sokáig puffogtam és nyaldostam a sebeim, de végül nem foglalkozok vele. Ami elmúlt már nem lehet megváltoztatni. A saját gyerekemmel majd másképp bánok... 28/L
válasza:Én sajnos nem tudnám neki megbocsátani, és vele élni sem. Lehet most akármilyen aranyos, a te gyerekkorodnak annyi. A felnőtt életben soha nem lesz olyan körülmény, amikor annyira jól érezheted magadat, mint gyerekként lehetne.
De nem csak az ellopott gyerekkor miatt van itt baj: sajnos a szülői magatartásformákat akaratlanul is visszük tovább saját életünkben. Én eléggé féltem anyámtól, mert csúnyán ki tudott kelni magából, k.rv.ist.nezett meg csapkodott ahol ért, mint egy elmebeteg ÉS ha van valami krízishelyzet velem manapság, nekem is ez lenne az első reakcióm, szerencsére többnyire időben észreveszem és leállítom magam. Nem akarom, hogy az én gyerekeimnek is idegbeteg gyerekkora legyen, mint nekem....és érdekes nagymamaként zseniális a nő, de köztünk már sose lehet olyan jó a viszony.
válasza:Én is sokat gondolkodtam ezen a kérdésem, mert szintén rettenetes gyerekkorom volt, csak családi szinten.
Mára javult a helyzet, egész jó viszonyban vagyok a családommal, mert időközben rájöttem, hogy talán nem is igazán ők akartak megbántani, egyszerűen nem vették észre, hogy szenvedek. Viszont éppen azért nem tudok megbocsátani nekik, mert milliószor elmondtam, hogy mennyire bántanak és hogy mennyire fájnak a dolgok amiket tesznek, de le sem szarták. Nem kértem nagy változásokat, de semmire nem voltak hajlandóak, egyre csak hajtogatták, hogy nekik van igazuk, nem nekem. Csakhogy azt hiszem, én jobban tudom, hogy mi fáj és mi nem. Mellesleg én rengeteget változtam, de nekik soha egyetlen pillanatra eszükbe sem jutott, hogy talán nekik is változtatni kellene egy-két dolgon. Soha
Egyébként nekem is 17-18 éves koromban kezdett normalizálódni a helyzet, az is inkább miattam. Igaz, az lett a vége, hogy anyámat egyáltalán nem tekintem anyámnak (még kimondani is nehéz ezt a szót), apám nincs, és még mindig meg tudnak bántani.
Csak ma már inkább közömbös vagyok feléjük. Van egy könyv, Müller Péter Szeretetkönyve, nekem rengeteget segített, mert rájöttem, hogy akkor leszek felnőtt, mikor megértem végre, hogy az életem nem alakíthatják mások. Bánthatna, kínozhatnak, de ha én én maradok, és nem hagyom, hogy elvegyék az álmaimat, a hitem, a szeretetem, akkor nincs baj. Mert egyes-egyedül tőlem függ a boldogságom, és nem másoktól.
Igen, megbocsátottam nekik valamilyen szinten, mert már nem áldozatként tekintek magamra, és rájuk sem gonoszként, csupán emberként. Mert ők csak esendő emberek, akik tévednek és rengeteget hibáznak - de attól én még nem leszek rosszabb ember.
Viszont, azt hiszem, csak akkor fogok nekik teljesen megbocsátani, ha végre elköltözöm innen jó messzire, és ritkában fogok velük találkozni.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!