Leültetni a szülőket, és elmondani, hogy nem folytatom az orvosit? Ezt ennyi év után tényleg meg kell tenni?

Tanácstalan vagyok. Orvos anyukám, apukám és az apai nagyszüleim is. Engem ez sosem vonzott annyira, mint ahogy ők akarták. Persze tanultam a kémiát, biológiát, mert 15-16 évesen az embert nagyon könnyű irányítani, meg féltem is, hogy mi van, ha ellent mondok, de közben nem találok mást, ami érdekelne, amiben elhelyezkedhetnék. Sikeresen fel is vettek az orvosira, de nem éreztem azt, amit a legtöbb ember. Nem voltam boldog, inkább féltem. Az egyetemtől, a változástól és éreztem már az első hetekben, hogy ez nem nekem való. A szüleim ezt letudták azzal, hogy mert fiatal vagyok, természetes, hogy ilyenkor össze van zavarodva az ember, és "majd jó lesz ez". Nem lett, hiába teltek a hetek, hónapok. Aztán az első vizsgaidőszak végén kiderült, hogy kisbabánk lesz a párommal, nyilván így nem akartam hetente ingázni, féltettem a babát az állandó stressztől (nyugtatót szedtem). Akkor megbeszéltük, hogy majd ha a pici már nagyobb lesz, esetleg bölcsis, újrafelvételizek és folytatom (én már akkor tudtam, hogy nem, de gondoltam ahogy telik az idő, rájön a családom is, hogy nem nekem való az a pálya). Ennek már 5 éve, időközben lett még egy kislányunk. Teljesen más területen kezdtem el dolgozni a gyerekek mellett, és most élvezem életemben először azt, amit csinálok. Nincs bennem az a görcsös megfelelni-akarás, 1-1 stresszhelyzetben nem lesz rögtön 170 a vérnyomásom és nem nyúlok nyugtató után.

A barátom időközben a férjem lett, tavasszal készül el a családi házunk, indítom el az első saját vállalkozásomat és tényleg úgy érzem, hogy sínen van az életem. Viszont a szüleim minden január-február környékén kezdik, hogy "beadtad a jelentkezésedet idén?", "jövőre már újrakezded az egyetemet, nem?", "XY itt tart, ha te nem hagyod abba, most te is ezt, meg azt tanulnád már". Ráadásul nem is értem, hogyha nem vennének fel ide Budapestre, akkor hetente 4 napot ne lássam a gyerekeimet? Vagy költöztessem vidékre az egész családot, kirángatva őket a megszokott környezetükből? Nem érzem, hogy nekem két gyerek és férj mellett erre lenne időm, energiám. Más lenne, ha mondjuk 2 év lenne hátra, de így nem... És hiába mondja anyukám, hogy neki is volt segítsége, az nem ugyanaz. Főleg, hogy mi szeretnénk egy harmadik babát is majd és nem 8-10 év múlva.

Szerintetek mit tegyek? Hagyjam rájuk, bízva abban, hogy abbahagyják előbb-utóbb? A férjem szerint látniuk kéne azt, hogy mennyire sikeres vagyok most, és akkor hátha nem éreznék, hogy nekem a dr. kell a nevem elé ahhoz, hogy legyek valaki.