Kamaszok, hogyan élnétek meg, ha a szemetek láttára ez történne anyukátokkal?

Nem vagyok már kamasz, de ha ilyen történne, akkor biztos nem csak állnék és tátanám a szám (persze utána sem ugranék, beteg, akinek ilyen egyáltalán eszébe jut), hanem próbálnám kihúzni a vízből, hívnám a mentőket, kiabálnék, hátha valaki meghallja és jön segíteni, ha kimászott, akkor igyekeznék melegen tartani, stb.

Utána csak simán örülnék, hogy nem történt nagyobb baj. Nem szoktam jól végződött események után évekkel később is kínozni magam azzal, hogy "mi lett volna, ha rosszul sül el". Legfeljebb anyámat figyelmeztetném utána gyakrabban, hogy vigyázzon jobban magára, mert nem biztos, hogy minden baleset ilyen jól végződik.

Kicsit hasonló eset:

Újdonsült fiatal kollégám mesélte, néhány éve volt egy iszonyú balesete, az orvosok több darabból rakták össze. De erre külsőre már csak hegek emlékeztetnek a bőrén, semmi torzulás, és éppúgy mozog, bírja a strapát, sportol, mint kortársai.

Azóta ha csak erre a munkatársamra gondolok, egyszerre van meg bennem a borzalom, hogy milyen lehetett ezt átélnie, egyáltalán milyen szörnyűség történt meg vele, és ha nem pont így végződik, most szegényebbek lennénk egy fantasztikus klassz emberrel vagy tolókocsiban is nyomoroghatna; de másrészt valami roppant felemelő, orvosi és biológiai csoda, hogy ezek után úgy van köztünk, hogy ha nem kerül szóba balesete, észre sem vesszük, hogy min van túl.

Szóval a kétféle érzés vegyesen is jelentkezhet meglátásom szerint.