Hogyan lehet átvészelni a magánszféra teljes hiányát egy ilyen családban? Mindjárt megőrülök!

Köszönöm, hogy gondoltál rám és hogy felajánlottad a segítséged. :)

Már lassan 2 hónapja annak, hogy végletekig imádott nővérem "elköltözött", azonban nincs olyan hét, hogy ne rontaná otthon a levegőt, bár jelenlegi helyzetemben nem sokat érzékelek ebből (ilyenkor adok hálát minden létező és nem létező felsőbb hatalommal rendelkező entitásnak kerek e Földön, hogy kollégista lehetek), csak a hétvégék szoktak kissé feszülten telni.

Apám telefonszáma még mindig le van tiltva nála, de azért minden héten kétszer cipelteti magát egy viszonylag távolabbi városba, mert a fiának úszásra kell járnia, emellet anyám minden szerda délelőtt vigyáz a kislányára, mivel vezet (természetesen utána megy délutános műszakba dolgozni, éljen). Ehhez pedig csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy kevés elkeserítőbb érzés létezik a világon annál, mint amikor látod, hogy a tetsvéred csupán koszos lábtörlőnek használja a szüleiteket, és parazitamód élősködik rajtuk, emellett a gyerekeire sem képes megfelelően vigyázni, rendkívül felelőtlen, ráadásul mindezt úgy, hogy közben álszent módon pakolja fel a napi több tucat képet a gyerekeiről a lehető legkülönfélébb közösségi felületekre, és próbálja bizonygatni a nagyérdeműnek, hogy ő A tökéletes anya, A tökéletes feleség és A tökéletes nő egy személyben, akinek Tökéletes férje van, aki szintén maga a Tökéletes apa, illetve A tökéletes férfi; sőt, a gyerekei is maguk a nagy betűs Tökéletesség és ők maguk a Tökéletes család. Legszívesebben hányni tudnék az átlátszó képmutatásától, illetve az ostoba közönségétől is, ami még elhiszi neki ezen baromságait és asszisztál a nárcizmusának erősítéséhez. Egyszer szívesen megmondanám neki, hogy ő nem tökéletlenül (is) tökéletes, hanem tökéletesen (is) tökéletlen.

Otthon pedig még mindig nagyon kevés magánszférám van, de legalább már akkora luxust megengedhetek magamnak, hogy csak a legfiatalabb nővéremmel kelljen osztozkodnom egy szobán.

Néha úgy gondolom, a családomat alkotó személyeket csak úgy random összeválogatták innek-onnan és összeeresztettek minket, lesz, ami lesz alapon. Egymással kb. nulla kapcsolatunk van, nem szervezünk közös programokat és még csak beszélgetni sem szoktunk egy jót, ha éppen úgy adódik. Anyám engem és az öcsémet már nem is kísér figyelemmel, mármint úgy értem, szerintem pont letojja, hogy mi van velünk. Persze megértem, hogy elfoglalt, de egyébként is alig látom, a héten sem beszéltem vele összesen többet 1 percnél, bár ha belegondolok, ugyanez volt a helyzet akkor is, mikor még otthon töltöttem időm java részét. Általában igyekszem nem gondolni az elfuserált családomra, ami a legtöbbször sikerül, de néha (mint például most is) zavaróan túlsúlyba kerülnek az erre irányuló gondolataim a megszokott, "normális" gondolataimmal szemben és akkor kész, lefagytam, nem vagyok képes tovább megfelelően funkcionálni és egy ideig nem is tudok kilábalni ebből az állapotból. Itt vannak a barátaim, akiknek szükségük van rám, de úgy érzem, még magamat sem tudom eléggé "megtámogatni", hát akkor még 4-5 másik embert... :D Sulira is koncentrálnom kéne, de nem tudok, mert folyton az idióta családomon és az idióta problémáimon jár az eszem, és legszívesebben felkelnék és darabokra zúznék valamit tehetetlenségemben. Folyton azt érzem, hogy csupán minden és mindenki terhére vagyok, emiatt nem tudok megfelelően funkcionálni az életben, ami miatt még inkább azt érzem, hogy felesleges a létezésem és így tovább, míg a végén megint ott fogok tartani, hogy egyedül az utcára sem leszek képes kilépni, mert annyira erőt vesz rajtam a szorongás és a félelem. Tudom, elég irreálisnak hangozhat, azonban úgy érzem, mintha minden egyes hibám a homlokomra lenne vésve és tudom, hogy orbitális baromság, de... Ilyenkor azt érzem, hogy az emberek mikor rám néznek, csupán egy felesleges csődtömeget látnak és hiába igyekszem elfojtani ezt az érzést, egyre inkább eluralkodik rajtam. Már attól is görcsbe rándul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy holnap megint be kell mennem valahogy az iskolába. Nem magával a sulival van a legnagyobb gondom, hanem az odajutással, pedig nem egyedül megyek... Egyszerűen már tehetetlen vagyok, teljesen, csőstül jönnek az újabb és újabb kihívások az életemtől, és körülöttem mindenki elvárja, hogy emelt fővel, mosolyogva meneteljek előre az életben. Merthogy ez lenne a normális. Csakhogy úgy érzem, már nem igazán tudok helyt állni, egyre inkább fogy a maradék kis erőm; előbb-utóbb be fogok kattanni, hát még akkor, ha a nővéremet kiteszik az albérletből és újra hozzánk fog majd költözni (elég érdekes főbérlője van, valami pitiáner "veszekedés" miatt már külön akart költözni a férjétől, természetesen abba a lakásba, melyet történetesen maga az evolúció csúcsának kellett kibérelnie, de szerencsére úgy látszik, megoldódik a helyzet és nem fog visszaköltözni hozzánk)...