Mi a megoldás a kilátástalan helyzetemre? (Tényleg az lehet a baj, hogy elnyomom magamban a dolgokat? )

Van egy betegségem, az emésztőrendszeremmel vannak súlyos gondok. 3 éve kezdődött, azóta egyre válságosabb a helyzet, mellette depressziós is vagyok meg fáradt. Több orvosnál is voltam már, de mindegyik mást mondott,a probléma valódi okát nem tudták megmondani. Némelyik olyan ijesztő dolgokat mondott,h nem lehetett komolyan venni. A szüleim elég nehéz helyzetben vannak, én pedig nem akarom őket terhelni a problémáimmal. Szükségük van rám, én pedig nem hagyhatom cserben őket. Egy laborban dolgozom technikusként, elég monoton és nagy felelősséggel jár, a fizu se sok, sok időmet elveszi, mert másik városban van, több mint 1 órát utazom. A laborban van egy srác, akinek beszéltem a gyomorpanaszaimról és ő rögtön mondta,h menjek el a nagybátyjához, aki gasztroenterológus ő leszervezi nekem. Munkatárstól nem akarok ilyen szívességet elfogadni, így csak annyit mondtam, h majd szólok, ha kell segítség,de ő eléggé erősködött,h menjek el meg is szervezett egy időpontot,de akkor nem értem rá, így végül annyiban maradt a dolog. Látszott,h nagyon aggódik értem. Arra hivatkoztam, h még vissza kell mennem egy tükrözésre és majd azután szólok neki. Utána többször megkérdezte,h mi lett az eredménye,de végül nem mentem vissza,mert nem tartottam olyan fontosnak,ezt el is mondtam neki.

A srácnak egyébként szerintem tetszem, ezért foglalkozik ennyit velem, viszont nekem ő nem jön be, így nem akarok tőle semmit elfogadni. Már egy ideje nem hozza föl. Kikapcsolódásképpen voltam egy hetet wellnesezni egy barátnőmmel és a srác meg is jegyezte, h milyen jól nézek ki, milyen jót tett nekem ez, és mondta, h menjek el gyakrabban ilyenekre, mert akkor magától el fog múlni a betegségem. Aztán most legutóbb amikor beszélgettünk, akkor megmondta, hogy szerinte minden rossznak az az oka, hogy nem mondom ki a dolgokat, hanem elnyomom magamban(pedig nem is tudja, h a családomnak se mondom el). Azt látja viszont, h ott a munkahelyen is sok mindent lenyelek. Mert sok jópofizós ember van, akik aztán lehúznak. A srác mondta, h örül neki, h én nem ilyen felszínes érdekből vagyok jóban vele, hanem őszinte a kapcsolatunk, szerinte másoknak is nyugodtam kimondhatnám, h mit gondolok és sokkal jobban érezném magam.... Nem értem a srácot, én nem gondolnám, h annyira jóban lennénk, most már egy kicsit sok a bizalmaskodása, nem tudom, mit képzel, h ennyire beleszól az életembe és játssza itt a megmentőt(és ha elfogadnám a segítségét akkor ez már vajon egy érdekkapcsolat lenne?). Ettől függetlenül azon elgondolkodtam,hogy beszélnem kéne a szüleimmel, hogy én nem ilyen életre vágyom. De nem akarom őket terhelni,mert a jó kapcsolatom velük nem akarom elrontani.