Valaki rajtam kívül van még hasonló helyzetben? 19/L

Van egy bátyám(21 éves) és egy húgom(17 éves), de a húgommal szinte már olyanok vagyunk, mint egy barátnő.Vele mindig is jobb viszonyban voltam, mint a bátyámmal, mivel ő is zárkózott és csendes, mint én, így jobban megértjük egymást.De mégis azt érzem, hogy amióta bekerült a középiskolába és az osztályból lett 2 barátnője, azóta teljesen megváltozott.Egyre nyitottabb és barátkozóbb, sokat hívják el ide-oda és az alkoholról is több tapasztalata van, mint nekem.Az általános iskolás barátnőjével pedig minden pénteken találkozik, ő is sokat hívja el vásárolni, könyvet nézni, stb. Azon viszont eléggé csodálkozok, hogy ha ennyire nyitott lett, miért nincs még barátja? Szóval, mindent összevetve úgy érzem, mintha ő lenne a nővérem, az érettebb, talpraesettebb, tapasztaltabb, persze mindez a barátok hatására.Holott nekem kellene példát mutatnom neki,nekem kellene elvinnem bulizni, társaságba,de mivel én olyannyira bezárkóztam, az általános iskolás osztályom bántásai miatt(mivel nem tudtam beilleszkedni emiatt), hogy ez nagyon mély nyomott hagyott bennem. Azt reméltem, hogy majd középsuliba meg tudok változni, de sajnos képtelen voltam rá és még a felsőfokú képzésen sem tudtam barátokat szerezni.Ezért eléggé rosszul érzem magam és irigy is vagyok a húgomra, hogy neki van 3 igaz barátja, nekem meg egy se.Őt mindenhova elhívják szórakozni, van élete engem meg csak néha szokott elhívni, hogy ne üljek egész nap otthon.Végül is próbál segíteni, hogy legalább az ő barátnőivel ismerkedjek össze, meg azoknak a tesóival, de egyszerűen képtelen vagyok megszólalni előttük.Még diákmunkát is előbb vállat, mint én.Sokkal több tapasztalatokkal fog rendelkezni a munka terén is, én meg még soha nem dolgoztam, de nemsokára nekem is muszáj lesz, ha elvégzem a sulit.Szinte minden családban úgy van, hogy a nővér vezeti a húgát, neki lesz előbb barátja ő fog előbb elmenni dolgozni, bulizni stb, de nálunk ez nem így van.Az igazat megvallva már nagyon szeretnék kilépni ebből az állandó monotonitásból és magányból, de ha el is megyek társaságba, nem tudok megszólítani embereket, valami mindig megakadályozza, hogy végre kitörjek az állandó burokból, amiben élek és ez nagyon nagyon rossz.:(( A szüleim is kb. 5 évesnek néznek és úgy is kezelnek, de viszont mégis azt szeretnék, hogy legyenek barátaim, szórakozzak, de már lemondtak róla, hogy én valaha is egy talpraesett, beszédes lány leszek.Az állandó lenézések miatt nem is beszélgetek velük annyit, mint a testvéreim.Ezekről a dolgokról csak a húgomnak merek mesélni, de ő is csak azt tudja tanácsolni, hogy ne legyek ennyire pesszimista, mindenbe lássam meg a jót és legfőképpen előbb fogadjam el önmagam.Félek, hogy így férjem se lesz és egész életemben egyedül fogok maradni.