Mik a határok gyerek testi fegyelmezésekor?

Ha egy gyerek normális családban nő fel és biztos érzelmi hátteret kap. Szeretetet törődést,odafigyelést ,akkor nem lesz szüksége

pohár vízre amivel nyakon öntöd!!! Elítélek minden testi bántalmazást és lenézem és megvetem ezeket az embereket!!!

Anyám vert néha (mondjuk nem maradt nyoma, ijesztőbb volt a dühtől elborult arca), apám soha. Viszont apám annyira tiszteletet ébresztett, hogy az ő fegyelmező eszköze az arca volt. Ha picit megemelte az egyik szemöldökét, összexartam magam ijedtemben. Na ettől jobban is féltem, mint anyám verésétől. Apám esetleg a hangját emelte meg, de úgy, hogy a nevemet hangosabban, fenyegető hangsúllyal mondta. Az volt a vég, húzta össze magam. Viszont ez jó volt arra is, hogy folyamatosan pásztáztam az arcát és a legkisebb mimikából is levettem, hogy jó/rossz/kérdéses valami. Ennek a mai napig hasznát veszem, a legkisebb arcjátékra is nagyon rááll a szemem másoknál, hazugságot is gyorsan kiszúrok - mert ilyenkor az arc mást mond, mint a beszéd.

Egyetlen egyszer kaptam apámtól egy pofont, szó szerint a fal adta a másikat. Mai napig nem értem, mert voltak durvább helyzetek, akkor nem kaptam, de abban a szituban valamit visszaszóltam neki és úgy néz ki, egyszer nála is elpattant a cérna. De nem neheztelek miatta, ennyi tévedés belefér.

Anyámmal szembeszálltam, amikor 14 éves korom körül éreztem, hogy fizikailag már ellenfél vagyok. Hátrafogtam a karját és rányomtam a falra, hogy mostantól gondolja meg, mert verni nem fog, maximum verekszünk. Én nem szeretném kipróbálni melyikünk az erősebb, de a biológia nekem dolgozik. Miután megígérte, hogy többet nem bánt, elengedtem. Nem is bántott soha többet. Apámnak elpanaszkodta, de nem igazán reagált rá, pedig nagyon odafigyeltek, hogy egyeztessenek a nevelésben. Gondolom ez jóváhagyást jelentett részemre.

De anyámmal is sikerült tisztázni később a sérelmeket, ő elnézést kért és belátta, hogy sokszor a munkahelyi sérelmeket verte le rajtam, gyakori volt a túlkapás emiatt.

Egyszóval bennem semmilyen szálka nem maradt, minden szál elvarrva.

Engem apa soha nem ütött meg,anyunál volt 1-2 eset,hogy elszakadt a cérna,és adott egy pofont,de a saját elmondása alapján,ez nem azért volt,mert úgy gondolta,hogy ezzel bármit is elér,hanem dühében nem tudta fékezni magát...De nem haragszom rá,nem is maradt bennem semmi ezekből,mert talán kétszer ha előfordult,és nem verés,csak egy pofon.

Amúgy a szüleim inkább elbeszélgettek velem,megmagyarázták,hogy ez vagy az miért nem helyes,és utána hagytak róla gondolkodni,és általában én is beláttam,hogy igazuk van.Ha nagyon nem bírtak velem dűlőre jutni,megbüntettek,pl nem mehettem ki játszani a többi gyerekkel,vagy mikor már nagyobb voltam nem internetezhettem,ilyesmik.

És amit nagyon becsülök bennük,és én is így szeretném majd csinálni a gyerekeimmel,hogy soha de soha nem aláztak meg mások előtt,nem üvöltöztek velem a barátaim/barátaik/rokonok előtt,nem pofoztak meg.Ha pl vendégségben rosszat csináltam,ott csak finoman rám szóltak,vagy rám néztek,és otthon kaptam a szidást/fejmosást.És ezért így visszagondolva is nagyon hálás vagyok nekik!:)

20/L

Már azzal jó úton haladsz, hogy gondolkodsz ezen. Olvass Thomas Gordont!

A "csak egy kicsit" verésben is ott van a "lehet ez nagyobb is" fenyegetése, úgyhogy ha olyan gyereket szeretnél nevelni, aki nem félelemből tartja be a szabályokat, van saját akarata, tekintettel van mások igényeire (nem csak akkor, ha azok erősebbek nála), és a saját igényit is meg tudja fogalmazni, akkor ne locsold vízzel, és ne húzd a haját.

Még egyszer ajánlom Gordont, elsőként talán a P.E.T. Parents effectivity training című könyvet. Magyarul is kiadták, talán Szülői Eredményességi Tréning a cím.

Nálunk akkor fordul elő, hogy kap egyet a popsijára, ha olyasmit tesz, amivel vagy magát veszélyezteti, vagy másoknak okoz fájdalmat, és többszöri figyelmeztetésre sem hagyja abba.

A popsira ütésről egyébként annyit, hogy néha játékból is "el van porolva", ilyenkor nevet. Ha azonban "komolyan" csapunk a fenekére (és esetleg még kisebbet is, mint "játékból"), akkor sírva fakad, és "megbántva érzi magát". A lényeg tehát nem az, hogy valóban fájdalmat okozzunk, hanem hogy érezze, hogy ha bánt valakit, vagy ha nem vigyáz magára, az fájdalommal jár.

A hideg vízről is hasonló a véleményem. Amikor slaggal lelocsolja magát, azon nevet. Amikor azonban (kizárólag a lábait) én lelocsolom, mert éppen kezelhetetlenül hisztis, és szó szerint tör-zúz, és csapkod, akkor sír, és észreveszi magát. (Eddig háromszor fordult elő egyébként olyan, hogy lelocsoltam.)

Vannak gyerekek, akiknek már az is elég, ha csúnyán néz rájuk a szülő. És vannak, akik még akkor is a saját fejük után mennek, ha már ezerszer összetörték magukat. Számukra a fájdalomnak amúgy sincsen visszatartó ereje, tehát nemcsak káros, de felesleges is bántani őket. Azzal viszont nem értek egyet, hogy kövezzünk meg mindenkit, aki rácsap a gyereke fenekére, mert ennél szerintem sokkal károsabb lehet a személyiségére, ha pl. ordibálnak vele büntetésből, vagy nyakló nélkül ráhagynak mindent. A "megbeszélés" sem hat egy kisebb gyereknél, mert ha pl. nincs félelemérzete, akkor is meg kell, hogy álljon a sarkon, különben elüti az autó.

Nekem az a véleményem, hogy egy szülőnek el kell érnie, hogy legyen olyan tekintélye, hogy a gyerek a szóból is értsen.Én a gyerekkoromra ilyen szempontból pozitívan gondolok vissza, mert apukám SOSEM ütött meg sehol sem, anyukám pedig mivel tényleg földhöz vágós hisztis voltam, néha le kevert egyet, de meg tudom számolni 1 kezemen, hogy ez hányszor történt meg!

Én is anyuka vagyok, már kemény 7 hónapja! :) És már most ki tud hozni a béke tűrésemből a lányom, pedig szegény nem is tehet róla.Ilyenkor általában ki megyek, vagy arrébb megyek, és veszek pár mély levegőt.

Egy gyereket nevelni kell, és számomra az, hogy az első a verés legyen egy nevelésben az elfogadhatatlan.

Türelem és szeretet kell.

Szerintem..