Miért rajtunk vezeti le a stresszt?

Anyámról van szó, aki egyedül nevel engem és a testvéreimet.

A gond az, hogy lassan elviselhetetlennek érzem az itthoni légkört. A munkahelyén sok a hülye, és én elhiszem, hogy neki sem könnyű, de miért van az, hogy minden nyomorult nap nekünk kell ezért szívni?

Egy héten ugyanis 5 nap abból áll, hogy nem lehet ránézni, nem lehet hozzászólni, mert nem válaszol, rosszkedvű, mindenért húzza a száját, semmi sem jó és semmi sem tetszik neki.

Egy ideje szinte már megszólalni sem merek itthon, inkább gubbasztok a szobámba, hogy ne lehessen mibe belekötni, nehogy már az is baj legyen, hogy egyáltalán élek.

Állandóan úgy tesz, mintha ő lenne a világ áldozata, mintha nem maga alakította volna az életét, mintha nekifolyton szenvednie kellene valamiért. Még csak meg sem próbálja más szemszögből nézni a dolgokat.

Én igyekszem minél többet segíteni itthon, hogy legalább rend legyen, mire hazaér, hátha akkor nem kell úgy eltöltenünk a délutánt, mintha egy kriptában élnénk, de hiába.

Valójában ha semmit nem csinálok, az is baj, ha segítek az is, mert akkor nem veheti magára a mártír szerepét.

Egy ideig olykor már ordítottam, hogy hagyja abba ezt az egészet, de rájöttem, hogy így csak rosszabb, mert minden alkalmat megragad, hogy veszekedhessen, ezért átváltottam arra a taktikára, hogy már figyelmen kívül hagyom, és inkább meg sem szólalok.

Persze így is kikészülök néha, megkérdeztem tőle, hogy miért csinálja ezt, miért rajtunk vezet le mindent, miért van az, hogy ha neki rosszkedve van, akkor muszáj, hogy mindenki másnak is az legyen?

Nos, erre annyit dünnyögött, hogy: "Jó, akkor ne szóljál hozzám"...

Mit tegyek?