Melyik nagyim gondolkodása helyes a sírokról?

Te csak ne partolj senkit, mert semmi kozod hozza, hogy ki mikent orzi/apolja a szerette emleket!

Szegyelld magad! Fuj!

Mindkét gondolkodás addig oké, amíg ezt más emberekre nem akarják rákényszeríteni.

Egyik nagyanyám "imád" temetőbe járni és nagyon büszke rá, hogy olyan emberekre is hord virágot, akiket nem is ismert, csak az anyja tanította neki, hogy oda is kell rakni... Nagypapámat meg állandóan szekírozza, mert a (nagypapám) huga meg nem jár ki, nem gazolgat, nem visz virágot és mégis hogy képzeli ezt nő létére... Engem is kikönyörgött, régebben még sikerrel, mostanában már kevésbé.

Én egyáltalán nem érzem, hogy egy testhez kellene kijárkálnom.

Én is úgy gondolom, hogy amíg ez nincs másra ráerőszakolva addig mind a kettő helyes. Én személy szerint az első kategóriába tartozom, bár mostanra vagy 3 éve nem voltam kint a temetőbe, akkor is csak egy temetés okán ahonnan átsétáltam és vittem virágot.

A probléma akkor lesz, ha ezt a szép hagyományt rátok akarja majd erőszakolni a nagyi, és minden családi ebédnél az lesz a téma, hogy heti 2x ki kell hozzá menni rendbe rakni.

Ismerek én is mind a két típusból, én se nem tudnám se nem akarnám beiktatni a mindennapjaimba a temetőzést még 70 évesen sem.

Szerintem mindenki úgy bolond, ahogy akarja, amíg nem zavar vele mást.

Én sem értettem ezt a temetősdit, amíg gyerekem nem lett. Ha meghalna, biztos rengeteg időt töltenék kint, úgy érezném csak ott lehet velem és igen, csak ott tehetek érte valamit. Tudom hogy marhaság, logikus típus vagyok, nem is vagyok vallásos, de mégsem tudnám megtenni, hogy alig járok ki, mert a gyerekem igazán nagyon szerettem. Biztos évekig így lenne.

Őszintén anyámhoz, meg egyéb rokonokhoz nem lenne/nincs igényem kijárni. A gyerekemhez lenne, őt igazán mélyen szeretem és belepusztulnék kb az elvesztésébe. Szerintem más nem viselne meg ennyire.

Mások véleménye tökre nem motivál, én sem csináltatnék milliós sírt, de olyan szép helyen lenne és úgy beültetném, kapálgatnám meg minden, mintha még életben lenni és ezzel akarnék neki örömet okozni.

Szerintem függ ez az egész a szeretet mértékétől is. Nagynéném nekem is az emlékeimben él tovább, és családi sztorikban, a sírját nem is láttam, de jó drága koszorút küldtem rá(covid temetés), a kedvenc virágaival, amivel a kertje is be volt ültetve, hogy olyan legyen, aminek örülne.

Néha gondolok rá, szeretem azt érezni, hogy tudja, hogy gondolok rá, ehhez nem kell sehol lennem. Viszont ha a gyerekem halna meg, ott akarnék lenni mindig a teste mellett, nem csak rágondolni.

Szerintem egyik sem helyes. Mert nincs olyan, hogy helyes. Mindenki maga dönti el, hogyan gyászol.

Évek óta nem voltam temetőben sírt látogatni. Temetésre el szoktam menni. Realista vagyok, pénzkidobásnak tartom mind a mécseseket, mind a méregdrága krizantémot, koszorúkat, sírköveket. Egész egyszerűen elképesztőnek tartom, hogy akik előre megveszik a sírhelyüket, azok életükben a halálra válnak? A Jóisten, (vagy ki miben hisz) nem azért adta az életet, hogy siránkozzunk, és várjuk a halált. Természetellenes.

Láttam már idős asszonyt káromkodva férje sírját gondozni. Alkoholista férje egész életében ütötte-vágta. De mit szól a falu, ha gondozatlan a sír! Ez számomra nem erény, hanem önsorsrontó viselkedés.

Én már most rendelkeztem, közöltem a családdal, hogy nekem nem kell koporsó, sírkő, anyámkínja. Miután a használható szerveimet átültették annak, akinek kell, hamvasztás után szórjanak szét a Tiszában. Ha nagyon akarják, akkor lehet kis megemlékezés. Mint ahogy azt láttam már a Tiszán, hogy csónakkal a legközelebbi hozzátartó beevez a közepére, virágszirmokat szórva maga után, és szétszórja benne a hamvakat. Mindezt végigkíséri a búcsúzók, esetleg halotti tor utána igény szerint.

Talán a zsidóknál szokás még az, hogy ők úgy tartják, az életben maradottaknak sokkal több szüksége van a pénzre, mint a már halottnak. A temetőjükben egyszerű betontömbök vannak, se virág, se csinadratta, kavicsokkal emlékeznek.