Mit tehetek én, ha a férjem állandóan kiakasztják?

Természetesen az a fajta, aki nem szokott panaszkodni, nem nyílik meg senkinek a problémáival kapcsolatban, nem emeli fel a hangját csak csendben nyüstöli magát. Az elmúlt tíz évben még úgy-ahogy ellébecolt így az életben, de most látom, hogy az idegei végén jár. Egyszerre vannak munkahelyi és családi konfliktusai - nem részemről -, amik rendszerint rajtam csattannak. Persze, ezt nem úgy kell érteni, hogy minden nap kékre-zöldre ver, csak újabban úgy viselkedik, mint aki nem ismer, egy csomó dolgot félreért, belemagyarázza a tetteimbe a másoktól szerzett sérelmeit, amiért nekik nem mer beszólni, nekem viszont igen. Gondolom, neki ez jó, mert valahogy mégiscsak kiengedi a gőzt, én hülye meg nem veszekedni szoktam vele, hanem rögtön átbeszéljük a dolgokat és megy tovább minden, ahogy előtte. Viszont én sem vagyok boxzsák, birkatürelmem sincs, hónapok óta ezt csináljuk és most már én is oda-odapirítok neki, ha szemétkedni kezd velem. Persze így nem jó egyikünknek sem, ráadásul látom, hogy nem direkt csinálja, konkrétan kiszakadnak belőle a dolgok, amiket képtelen elrendezni, levezetni. Kezd depressziós tüneteket is produkálni. Át tudom érezni, milyen kilátástalan helyzetben érezheti magát :( Szörnyen sajnálom is, de már fogalmam sincs, mihez kezdjek vele. Ha leültetem, hogy öntse ki a szívét, nem mond semmi komolyat. Ha feldobom neki, hogy egy pszichológus jól jönne, hülyének néz. Ha elmegyünk valahova lazítani, pár nap múlva, de legkorábban az első telefonkor a boszorkány anyósommal minden kezdődik előlről. Úgy érzem, itt már nem elég támogató feleségnek lenni, valamit tenni kell. Nem akarom persze terelgetni sem, de nem szeretném végignézni, ahogy szép lassan idegösszeomlást kap (meg én is tőle). Az egész családját ordítva elküldeni melegebb éghajlatra és letiltani a telefonszámukat egy kicsit erőszakosnak tűnik... :D Pedig lassan más már nem jut eszembe. Szerintetek én, mint kívülálló, mit tehetnék még?