Komolyan ilyen nagyszülei lesznek a kisfiamnak?

Biztos a mi családunkkal is gond van... De nálunk normális és nem furcsa, hogy ha valakinek szüksége van rá segítünk rajta. Két gyermeket felneveltek és nem gondoltak rá, hogy egy pár hetes gyerek sírni fog?

Ennek tudatában engedték meg, hogy beköltözhetnek ha fizetnek.

Fizetnek, takarítja a házat, a sógornő szobáját is, aki amúgy az üres házába nem engedte be őket, az ő barátjára is mos.

A kérdező anyukáját nem kell szerintem szidni... Írta, hogy az anyósék nem engednék, hogy ő is odamenjen. Egy pici gyerekkel pedig hazautazni, hát nem egyszerű. Főleg hogy dolgozik és esetenként bejár meetingre. (nem esténként!) Tökéletesen megértem, hogy nem szeretné az amúgy is sírós babát kitenni egy repülőútnak, csak mert a párja családja nem látja őket szívesen.

Nem azt szeretné, hogy mindent megcsináljanak helyette, csak jól esne neki is egy kis törődés, érezné a meghittséget, hogy ha már a saját vérszerinti családja távol van, legalább a párja családja éreztesse vele, hogy igenis ők egy család, számíthatnak egymásra és a picinek szerető nagyszülei vannak.

Amikor anyukám testvére szült nemrég láttam, hogy mamám (aki szintén még dolgozik) és anya, mint nagynéni mennyire igyekeznek segíteni, nem azért mert ő lusta vagy nem tud pelenkázni, csupán nálunk ez a megszokott. Engem is a mamám mindig a tenyerén hordott, anya mesélte, hogy a születésem után (fiatalon szült) a mamám egyedülálló, több munkahelyen dolgozó nőként megengedte pár hétre, hogy nála lakjunk, pénzt nem kért.

Tudom, hogy nem mindenki ilyen nagylelkű, de azért jó tisztában lenni vele, hogy ilyen is van. És egy ilyen családból származó nőnek furcsa, hogy a nagyszülőket nem is érdekli az unoka, nekem is furcsa lenne.

Bocsi, csak a 25-ös válaszodig olvastam, sose érnék a végére... :)

“nekem igen is nagyon banto hogy a nagymamat alig erdekli a az unoka. Mig az en csaladom korbeuggral minden ujszulottet.” - ahogy az eddigiekből kivettem, ez a központi probléma, és friss nagyiként hozzá tudok szólni.

Nyilván nem biztos, hogy náluk is ez a helyzet, de az van, hogy én is “sz@rnagyi” vagyok. Ha a gyerekek segítséget kérnek és tudok, akkor nyilván megyek, de...! Sok olyan ember van, köztük én is, akik egyszerűen nem úgy vagyunk “bekötve”, hogy olvadozzunk egy kisbabától. Tudom, nem szép dolog, de számunka a gyerek nem “csoda”, nem a világ közepe, nem olyasvalaki, akinek a látványától szétfolyunk a padlón, egyszerűen csak gyerek/baba. Ugyanolyan ember, mint mi, csak még kisebb. Nyilván szerettem a fiamat babakorában is meg most is, de nekem, és a hasonló beállítottságúaknak a babakor nem a rózsaszín, gügyögős, hakellhanemtutujgatós időszak, csupán a gyerek természetes velejárója, sőt, a “kötelező rossz”. A saját gyerekemnél is alig vártam, hogy nagyobb legyen végre, onnantól tudtam élvezni igazából az anyaságot - és megjegyzem, ma is nagyon jó a kapcsolatunk, a menyemmel is jól kijövünk, nem érzem, hogy bármit elrontott volna a “hormongőzös” babakor hiánya. A lényeg, hogy attól még, hogy esetleg nem tudnak/akarnak mit kezdeni egy babával (és igen, ez akkor is lehet, ha kettőt már felneveltek), igenis lehetnek majd jó nagyszülők, akár az igazi “elkényeztetem az unokát”-típusúak is. Én - és még sokan mások - nagyon jól tudjuk, hogy a kismamák nagyrészének szeme fénye, világuk csodája, és életük középpontja az újszülött. Hiába nem érezzük, tudjuk, és értjük. A fenti kisregényt azért írtam, hátha fordítva is működik a dolog; oké, hogy nem érzed, ami bennem van, és szerintem anyósodékban is, de ha el tudod fogadni, ill. meg tudod érteni a másik oldalt, az szerintem sokat segíthet nektek. Kitartás, és sok boldogságot a babához!