A vőlegényem össze akar költözni az anyósommal, én nem feltétlen. Mi a megoldás?

"Én a büdös életben nem költöznék még egy utcába sem az anyósommal ... értelemszerűen és abszolút jogosan elvárás lesz feléd, hogy ápold, ha majd rászorul"

Szerintem ha elvárás lesz, akkor a lakóhelytől függetlenül elvárás lesz. És akkor már könnyebb ugyanabban az épületben lakva ápolni, mint több utcányira vagy még messzebbre rohangálva.

A párom legjobb barátja és a felesége élnek így. Nagy családi ház, nagy udvar, kutya, idill stb. Alsó szint a szülőké (férfi szüleié), felső szint meg a fiataloké a 2 éves gyerekkel.

Egyszer áthívtak minket vacsorázni. A gyerek irdatlan rossz egy teremtés, végig rohangált, ugrált, követelőzött, kiabált. (Persze, lehet, ez normális egy 2 éves esetében, de akkor meg értem, miért nem bírom elviselni a gyerekeket.) Szóval ülünk az asztalnál és egyszercsak feljön anyuka (ugye a férfi anyukája), hogy maradjon már nyugton a gyerek, mert nem tudnak pihenni. Kiment és bevágta az ajtót maga mögött.

Ezután elmesélte az odaköltözött lány, hogy ez mindennapos. Jóidőben nem mehetnek ki az udvarra, ha ott van anyós, mert nem tud a gyerektől nyugodtan napozni, sokszor feldörömböl nekik, mert zavarja őket, ahogy dobog a gyerek és rezeg a födém tőle.

Én megértem a szülőket, meg téged is, hogy nem akarsz anyóshoz költözni. Mondjuk szerintem ezt gyerekvállalás előtt kellett volna először felhozni a párodnak, nem gyerekkel a hasadban.

"Persze, lehet, ez normális egy 2 éves esetében, de akkor meg értem, miért nem bírom elviselni a gyerekeket."

Az elevenség normális, a nem nevelés nem az.

Én pont azért nem költöznék anyósomhoz, mert amikor időnként meglátogatjuk, "nem hagyja nevelni" a saját gyerekünk.

Állandóan beleszól: "Hagyd már, ne szólj rá, nem baj, ha leönti, lerántja, eltöri..."

Mindezt úgy, hogy nem örökös szólongatásról van szó, hanem vészhelyzetek elhárításáról. Pl.: ne húzza magára az abroszt a forró levessel, ne pont a törékeny vázát akarja játékból pakolgatni... stb. Szerinte ezt is hagyni kéne a 1,5-2 évesnek.

Azt hiszem, hogy ez kifejezetten emberi intelligencia és belátás kérdése mindkét oldal részéről. A konkrét esetekben azonban ez mindig "egyszemélyes kísérlet", vagy beválik, vagy nem. Egy magára maradt asszony, különösen, ha olyan a személyisége, lehet depressziós attól is, hogy nem tud senkihez sem szólni, vagy akár nem iszik elegendő folyadékot és kiszáradt állapotba kerül. Ha belemégy a dologba számíts arra, hogy tulajdonképpen társalkodónőként és ápolónőként is funkcionálnod kell majd. Ha már egy ideje ismered az anyósod, akkor nagyon alaposan mérlegeld a tulajdonságait, szokásait, meg a tiéidet is, vajon összeférnek-e.

Ami meg a felújítást illeti, mindenképpen biztosítsatok a számára olyan és akkora életteret, amelyben nem érzi magát beszorítottnak és megtűrtnek.