Anyósom beteg? Tönkreteszi mindenki életét.

Az én drága anyósom apósommal 400 km-re lakik tőlünk,velük egy városban a férjem testvére és családja.. Mikor megismerkedtem a párommal,minden rendben volt.Majd az összeköltözéskor borult a bili,amit tetőzött a házasságunk.Húzzuk az igát rendesen,hogy meglegyen mindenünk,mindent saját erőnkből értünk el. Havonta egyszer 2 napra elmegyünk hozzájuk (nincs rá több kapacitásunk) ,az én szüleimhez nem járunk rendszeresen,csak ha jut rá idő,ők 30 km-re laknak tőlünk,velük nincs is semmi gond.

Először csak apró dolgok,pl miért olyan színű a függönyünk,miért úgy van elrendezve a hálószobánk,miért hordok szemüveget(mert nélküle nem látok bmeg),neki nem tetszik, a férjem miért rövidnadrágban megy (40 fokban vajon miért).

Mindenki sz@r szemét,mindenkit ócsárol mindenért,csak az a jó és úgy,amit és ahogy ő akar.

Folyamatosan megy a harc,hogy anyósom szerint nekünk oda KELL költöznünk hozzájuk,egy házba,adjuk fel a munkánkat,a házunkat,mert az neki jó lenne.Természetesen mindig nem a válaszunk.

Megy a siránkozása,hogy neki milyen rossz,vele senki nem törődik. Hát ő ezt érdemli? Egyre több gond van vele. Ugye nem rövid az út autóval,mindig mondjuk,hogy délután valamikor odaérünk,de folyamatosan telefonál reggeltől fél óránként,hogy hol vagyunk már.Volt rá példa,nem vettük fel a telefont az úton,hogy felhívta a rendőrséget,hogy mi autó balesetet szenvedtünk és meghaltunk,szóljanak a szüleimnek... Na itt lett elegünk. És ez csak fokozódik.

Semmit nem csinál otthon,apósom mos,főz,takarít. Mindketten nyugdíjasok. Kimozdulni a lakásból nem hajlandó,mert ő beteg és fáradt,viszont ha mondjuk neki,vagy apósom,hogy menjünk picit sétálni,az a válasz,hogy őt mi ne rángassuk sehova.(de ha nem mondjuk,hogy menjünk valamerre,akkor meg ő be van zárva a négy fal közé és senki nem foglalkozik vele) Egyik nap megyünk,másik nap jövünk,de mikor pakolászunk,hogy lassan indulunk haza,jön a szó szerint sírás,hogy de hát mi 2 hétre mentünk oda,mi nem hagyhatjuk őt ott,mert megöli magát és apósomat is. Szó szerint ezt mondja,többször is.

Ha húslevest kér ebédre,megfőzzük és közli,hogy ő soha nem szerette a húslevest,miért nem lehet őt megkérdezni,hogy mit szeretne enni,mi nem törődünk vele...

Utolsó csepp a pohárban: anyósom szeretett volna egy kis kertes házba költözni,apósom beleegyezett,mondván,hogy jót tesz majd nekik.. Eljött a papírok aláírásának a napja,ismét utaztunk és közölte anyósom mire odaértünk,hogy mi mekkora semmirekellők vagyunk,hogy őt ki akarjuk rakni a lakásból,meg amúgy sincs kedve költözni..

Pszichiáter látta,pszichológus látta,de közölték,hogy nincs semmi baja... Többször orvoshoz nem hajlandó menni,kijelentette,hogy ő nem hülye...

Apósom teljesen el van keseredve,látja,hogy ez így nem mehet tovább,ő sem bírja már,nem tudja mit csináljon és mi sem.

Nem vagyunk érzékeny lelkűek,de az állandó minden sz@r, és soha semmi nem jó,az állandó sírás a telefonba,hogy mi nem vagyunk képesek rányitni az ajtót sem,már kezd az agyunkra menni,tehetetlenek vagyunk mindketten. Szeretnénk rajta segíteni,de nem tudjuk hogyan. A szép szóból sem ért,csak fújja a magáét.

Létezik bármi megoldás erre? Én 29,férjem 32 éves,nem vagyunk már gyerekek.