Szerintetek ez normális vagy máshol is van így?

Az anyukája képtelen elfogadni, hogy a kicsi lánya felnőtt.

Ennyi az oka.

Drasztikus lépés, nem szítani akarok gyerekeket szülők ellen, de itt egy nagykorú, már-már nőről beszélünk.

Én nem kérnék a helyében engedélyt, nem is tettem ennyi idősen, fogtam magam és mentem.

Néha ilyen drasztikus lépés kell, hogy nem engedélyt kérek, hanem fogom magam, elmegyek, közlöm, hogy hová, hogy mikor fogok hazaérni, telefont vinnék magammal, hogy ha bármi van, elérhető legyek, majd mikor a szülő szembesül vele, hogy jé, elment és minden rendben van vele, hogy felnőtt és képes magára vigyázni és hogy ez az élet rendje.

Engem apám fogott ennyire szigorúan, hiába voltam jó tanuló, hiába voltam minden téren tipikus jó kislány, egyszerűen bizonyos dolgokat nem engedett, ami viszont teljesen rendben lett volna és ezt a lépést választottam, fogtam magam és elmentem oda, ahová szerettem volna. Először apám is nagyon begurult, de aztán belátta, hogy épségben-egészségben hazaértem és minden rendben volt. Utána már nem fogott vissza és engedett felnőni.:)

"És nemtudom egyébként mit kapna az anyukája ha megtennénk azt hogy elmegyünk , de lehet többet be sem engedne"

Lehet, sőt biztos is, hogy morcos lenne, de mivel a gyereke, ezért ha lenyugodna, hidd el, hogy nem tenne semmit.

A barátnőd meg, amikor balhézik, csak annyit mondana az anyjának, hogy látod anyu, itthon vagyok, nem lett semmi bajom, fogadd el, hogy felnőttem és nem vagyok már gyerek! Bár még igazán felnőtt sem, de ha nem hagysz felnőni, akkor soha nem is leszek az! Hagyj, hogy hibázzak, hogy a hibáimból tanuljak, nem tudsz mindentől és mindenkitől megvédeni, előbb-utóbb a saját lábamon kell tudnom állni, az teljesen rendben van, hogy féltesz, de egyedül is meg kell tanulnom boldogulni bizonyos téren és bizonyos szempontból ez az időszak már eljött, fogadd el.

Vagy valami ilyesmi.:)