Ti hogyan ítélitek meg a helyzetünket? Anyósom ellátása miatt komolyan gondolkodok a váláson.

Próbálom röviden leírni a helyzetünket. Anyósom 6 éve nálunk lakik, sajnos alzheimeres, nem lehet már egy pillanatra sem egyedül hagyni. Amikor hozzánk költözött, még itthon voltam a 3 gyerekkel, vagyis épp a legkisebbel, tényleg nem jelentett sokkal nagyobb pluszt a főzés, mosás, takarítás, stb. azáltal, hogy Ő is itt lakik. Meg is csináltam szívesen, jó a kapcsoltunk, Ő is sokat segített rajtam anno a gyerekek körül, amit nem felejtettem el. Aztán másfél éve visszamentem dolgozni és mostmár az ellátása, gondozása így nagyon nehéz. Ugye ott vannak a gyerekek, akikkel tanulni kell, a háztartás, a minden... Rengeteget romlott az állapota, állandó felügyeletet igényel, ezért egy ápolót fogadtunk, amíg én dolgozom, Ő van itt Vele. Viszont én főzök Neki minden nap (nekünk ugye már nem kellene, mert mindenki munkahelyen, iskolában, stb. eszik), én viszem a szabit kivéve orvoshoz, én hallgatom meg ezredjére a kis történeteit, én rakok utána rendet (tényleg olyan, mint egy gyerek sajnos), én keresem az elfelejtett helyre tett dolgait, én mosok, takarítok, csinálok mindent és elegem lett őszintén. Merthogy van egy lánya is, aki a fél éves babájával van otthon és semmit nem vállal az egészből, Neki csak addig kellett a nagymama, amíg a nagyobb gyerekükre még tudott vigyázni. Eleinte beszállt a költségekbe, mára már az is elmarad, így az áplónőt is mi gazdálkodjuk ki. A férjem is az első években sokat segített, de mára már úgy érzem, hogy az egész gondozási feladat egyedül az én vállamat nyomja, holott alapvetően szerintem ez a gyerekek feladata lenne, nekem kellene itt-ott besegíteni és nem fordítva.

Próbáltam a férjemmel, sógornőmmel is beszélni, jöttek a nagy ígéretek, de semmi nem változott. És belefáradtam. Ne értsetek félre, szívesen segítek anyósomon, nagyon szeretem, de egyedül nem bírom.

Szóval hosszas könyörgések, tépelődések után fogtam a gyerekeket és eljöttem anyukámhoz, egyelőre néhány hétre. A gyerekeknek azt mondtam, hogy kirándulunk egyet a mamához (az ország másik felében laknak), nem akartam még Őket beavatni, hogy mekkora a baj. És az a durva, hogy mennyire jól érzi magát mindenki, köztük én is. Évek óta nem tudtunk sehova se menni, most mindenki felszabadult egy kicsit.

A férjemmel egyébként ezt megelőzően nagyon jó volt a házasságunk, nagyon jó apa, imádja a gyerekeket, de ezen marhára elsiklott a kapcsolatunk. Mert én kértem, hogy beszéljen a tesójával, hogy Ő is vállaljon már valamit, de nem lett foganatja. Szerintem még helyre lehetne hozni a házasságunkat, de ahhoz gyökeres változtatásokra lenne szükség és nem később, hanem azonnal. Mert a férjem is belekényelmesedett az egészbe, ami nyilván az én hibám is, mert mindent megcsináltam. Persze csak addig, amíg a 24 órába belefér, utána meg hiába szóltam, kértem segítséget, nem történt semmi.

Most próbálgatja, hogy milyen nehéz is az édesanyját ellátni, eleinte telefonon azt mondta, hogy minden rendben, megoldja, de néhány napja már kérdezgeti, hogy mikor megyünk haza.

Szerintetek? Tudom, hogy összetett, de mit lehet ilyenkor csinálni, ami mindenkinek jó?