Hogy mondhat ilyet? Miért kell magából kiindulni?

Ilyen helyzetekben szerintem segít egy kicsit, ha megpróbálod megérteni, hogy a másik ember vajon miért, milyen - akár tudatos, akár tudatalatti - motivációból mondja, amit mond, mert akkor talán valamivel könnyebb kezelni a viselkedését.

A konkrét esetben anyósod szerintem nagyon valószínű, hogy azért, mert önmagának próbál saját maga és mások előtt mentséget, kifogást találni arra, hogy munkaképes ember létére 13 éve nem dolgozik.

Azzal, hogy azt bizonygatja, hogy te sem fogsz tudni elhelyzekedni, szerintem sokkal kevésbé neked akar szándékosan rosszat (függetlenül attól, hogy nyilván tényleg idegesítő és lehúzó tud lenni az ilyen viselkedés), és sokkal inkább igyekszik azt elhitetni saját magával is és a környezetével is, hogy munkát találni úgy általában nagyon nehéz, vagy gyakorlatilag lehetetlen a mai világban, ilyen ez a munkaerőpiac, vagyis kizárólag a körülmények, rajta kívülálló okok a hibásak azért, amiért őt a férje tartja el 13 éve, és neki ebben semmifajta mozgástere, illetve felelőssége nincsen.

Azt próbálja elkerülni, hogy szembenézzen a valósággal, és felelősséget vállaljon azért a helyzetért, amiben 13 éve él, munka nélkül, anyagi függőségben valakitől, aki helyette is dolgozik.

Tök ugyanaz, mint az elhízással: még véletlenül sem neki nem volt önuralma, akaratereje visszafogni az evést, és/vagy többet mozogni, tenni valamit az egészségért és a jobb megjelenéséért. Nyilván egyszerűbb és kényelmesebb úgy beállítani, hogy az a természet rendje, hogy a terhesség miatt mindenki meghízik, és úgy is marad végleg.

Választhatsz többféle taktika közül, a helyzethez és az anyósod személyiségéhez igazodva, beleértve a "leszarom tablettát" (van, akinél tényleg beválik, mert ha látja, hogy nem tud kibillenteni a lelki békédből, akkor célját értelmét veszti, amit csinál, másnál meg tényleg lehet az a következménye, hogy egyre durvább dolgokkal kezdi a tűréshatáraidat próbálgatni), vagy választhatod a - lehetőleg konfrontáció mentes - nyílt őszinteséget, vagy azt a taktikát, hogy - ahelyett, hogy reagálnál arra, amit mond, illetve próbálnád a saját álláspontodat védeni, a saját igazadat bizonygatni - ilyenkor folyton felteszel neki olyan kérdéseket, amivel szembesíted bizonyos dolgokkal. (Pl. ha a te munkavállalási esélyeidet hozza szóba, és közben magához hasonlít ilyen téren, akkor elkezded kínos kérdésekkel feszegetni az ő 13 éves munkanélküliségének témáját - hány állásra jelentkezett, mit mindent tett/tesz azért, hogy el tudjon helyezkedni, szerinte mi lehet az oka, hogy amiket talált, azokat is otthagyta, milyen érzés ennyi ideig úgy élni, hogy más tartja el, a puszta létfenntartására való pénzt is mást keresi meg, annak ellenére, hogy ő nem munkaképtelen (ezt azért nyilván finomabb formában, tapintatosabban megfogalmazva, ha nem akarsz örök neheztelést, haragot és rossz viszonyt :-), azon gondolkozott-e, mi történne velük, hogyan élnének meg, ha ne adj isten a férjével bármi olyan dolog történne, ami miatt tartósan, vagy végleg kiesik a munkából, stb.

Ha olyan irányba tudnád terelni ezeket a beszélgetéseket - lehetőleg mindenfajta indulat, konfrontáció nélkül, udvarias, semleges hangnemben - ami neki kellőképpen kínos kérdéseket feszeget, szerintem nagy valószínűséggel előbb-utóbb leszállna erről a témáról a saját érdekében.

Ha megfogadsz egy kéretlen tanácsot: amire érdemes figyelned, az az, hogy két másik felnőtt ember játszmájában lehetőleg soha ne legyél eszköz, közvetítő postás, és ezzel együtt ütközőfelület.

Felnőtt emberek, ha mondanivalójuk van egymás számára, kommunikáljanak egymással, játsszák le nyíltan a játszáikat egymás között, oldják meg a nézeteltéréseiket és esetleges kofliktusaikat úgy, hogy nem a te közvetítéseddel üzengetnek egymásnak és próbálják egymást terelgetni, befolyásolni, manipulálni rajtad keresztül.