Az anyósjelöltem gyűlöl, és ott próbál ártani nekem, és kikészíteni, ahol csak tud. Sajnos hiába szeret a párom, elég tutyimutyi, ráadásul egyke fiú, és nehezére esik konfliktushelyzetbe kerülni az elég temperamentumos anyjával. Megőrülök. MI tegyek?

Azért én megvilágítanám Neked a másik oldalt is. Ugyanilyen helyzetben vagyok, csak az én anyám az, aki nem bírja elviselni a páromat. Három éve vagyunk együtt, és két éve nem szóltak egymáshoz, nem is találkoztak. Sokszor úgy éreztem magam, mint egy boxbíró, akinek folyton szét kell választania a harcosokat.

Baromi kimerítő lelkileg.

Nagyon szeretem a barátomat, és édesanyámat is. Nem csak azért, mert megszült és felnevelt, hanem tényleg nagyon jó ember, és tudom, hogy csak a javamat akarja, ezt az egy témát leszámítva nagyon jó a kapcsolatunk.

Egy év viszálykodás után úgy döntöttem, hogy nekem nincs szükségem arra, hogy gyilkolja egymást az a két ember, akiket a világon a legjobban szeretek. Azóta azon vagyunk, hogy egy semleges kapcsolat legyen köztük. Nem viselem el, ha bármelyikőjük rosszat szól a másikra, nem is mesélek egyiknek a másikról. Tudomásul vették, hogy a másik létezik, és ennyi.

Nem tudom, a párod mennyit tud az anyós húzásairól. Én a helyedben leülnék a párommal, és elmondanám neki töviről hegyire az egészet. Kerüld az anyja szidását, az semmire nem vezet. Próbáljatok ti is egy semleges kapcsolatot kialakítani az anyóssal. Nem kell egymáshoz szólni, még találkozni se kell.

Értsétek meg mind a ketten, hogy ezzel az utálkodással annak az embernek ártotok a legjobban, akit elvileg mindketten szerettek!

Voltam hasonló helyzetben mint te csak szerencsére a férjem kiállt mellettem, de akkor is kevés volt, ugyanúgy ment tovább minden. Nálunk a költözés segített hogy végre nyugtunk legyen.Nálatok az a baj hogy a párod nem érzi át a helyzetet. Én tudom hogy iszonyat érzés ha nem szeretnek ok nélkül.Sokat vívódtam. Utólag rájöttünk hogy nálunk mikor komolyodott a dolog, akkor kezdődtek a harcok. Szerintem anyuka is érzi hogy neked komoly esélyeid vannak a fiával.Én azért higgadtan elbeszélgetnék a pároddal hogy ő neki ez hogy esne ha fordítva történne. Mi majdnem szétmentünk pedig a férjem kiállt mellettem.

Veletek kapcsolatban az a meglátásom, hogy te hiába harcolsz , egyedül nem fog menni. Ezek szerint be kell látnod nem vagy elég fontos neki.Az összeköltözés sok mindent megváltoztatna de ő még ezt sem akarja. Igazából nálunk akkor változott a helyzet és ez nem vicc mikor beletörődtem hogy ez így van, elfogadtam a helyzetet. Akkor javult meg a kapcsolatunk is, nem voltam már feszült, nem gyepáltam a páromat emiatt. Egyszerűen visszaváltoztam azzá a nővé akibe beleszeretett. Nem vágtam a fejéhez hogy már megint mit mondott az öreganyja( nálunk ő volt a mumus, ő nevelte) egyszerűen a kedvében jártam, jól éreztük magunkat. És belátta hogy nem én vagyok a hibás, ha én nem szólok akkor is bántanak. Szerintem ez az egyetlen megoldás ha kell neked ez a férfi, hogyha változtatsz( vicces hogy pont neked kell) legyél ugyanolyan mint az elején, legyél nagyon kedves a párodhoz, ne panaszkodj az anyjára, ne mondj semmit, mintha nem létezne, ne szidd mert te különb vagy. Ez az egyetlen kiút esetleg. Nekünk sikerült és 8 éve boldogan élünk mama mentesen. Nektek lehet nem sikerül, mert ha egy 26 éves férfi képes a szüleidhez menni találkára mikor ott egy üres lakás az már gáz. Valószínű később is bele fog szólni anyuka a dolgaitokba. Én is rettentően el voltam keseredve de valamiért harcoltam valami hajtott hogy kell ez a férfi, szerintem még egyszer nem bírnám ki. de szerencsére nálunk jól végződött.

Az utolsó válaszoló vagyok aki járt már hasonlócipőben.

Szerintem ez az ultimátum ügy ez nem a legjobb dolog. Az a baj hogy anyuka már kényszeríti és akkor te is ilyennel streszeled. Szerintem ez visszafelé fog elsülni.

Én továbbra is azt tudom tanácsolni hogy próbáld meg kisöpörni anyukát a fejedből, ne találkozz vele, ne is foglalkozz vele, felejtsd el és lássa azt a párod hogy te nem harcolsz csak vele foglalkozol. Ez baromi nehéz de hidd el ez hatásos, én végig csináltam. Így kettőtök közt is megy a balhé, most az a dolgod hogy közel kerülj hozzá.

Te még egyszerűbb helyzetben vagy, mint én voltam. :-) Mi ugyanis egy fedél alatt éltünk vele, most pedig egy telken, külön-külön házban lakunk. :-) 13 éve vagyunk együtt, van egy 7 éves kislányunk. Úgy kezdődött, hogy anyósom még csak nem is ismert, már utált. Szemtől szembe egy évig nem harcolt velem, csak a hátam mögött furkálódott, a páromat meg próbálta manipulálni ezzel-azzal. De ezekkel a kis tervekkel nem ment semmire, így kb. egy év elteltével váltott. Én is a barátnőitől tudtam, hogy utál, és Ők figyelmeztettek, hogy vigyázzak vele. Egyébként anyuka összes barátnőjével jóba vagyok azóta is. ;-) Ez is milyen már?!?! Na szóval... tudni kell, hogy anyuka is erős akaratú asszonyka, és hát én sem panaszkodhatom (most már!!! - köszönhetően a kemény edzésnek). :-) A párom pedig az a tipikus jó fiú, jó férj, engedékeny, beletörődő, konfliktust kerülő... Ő is kiállt mellettem mindig (még most is), képes volt még össze is veszni az anyjával, de soha nem volt semmi eredménye. :-) Most már mosolygok ezen, eljön az idő, amikor te is fogsz. ;-) Mindig próbálta finoman megoldani a párom, aztán mikor nem ment, akkor összeveszett vele... Látta, hogy engem hogy kikészít az anyja. Tudta, hogy jó ember vagyok, szerethető, nem értette, hogy miért csinálja ezt az anyja. De az anyját is szerette, így őt sem akarta bántani. Tehát csak akkor veszett össze vele, ha látta rajtam, hogy én már ki vagyok készülve. Aztán idővel edzettebb lettem... és elkezdtem mondani mindent én is anyukára... persze az ő haditerve szerint. Szemtől szemben mosolyogtam, háta mögött mocskolódtam... egy tükröt tartottam elé. ;-) Olyan szemét dolgokat művelt, alattomos volt és rafinált... sokszor alul éreztem magam, és kínomban/tanácstalanságomban, dühömben szidtam a fiának! Na ezzel nem mész semmire! :-) Csak a párodnak fog fájni, de eredménye nem lesz. Inkább hívd fel egy barátnődet, és neki mond el mindennek! :-) Soha nem szerettem még úgy senkit, mint ahogy a páromat szerettem, és soha nem utáltam úgy senkit, mint ahogy az anyját. :-) Ebből nálam is az következett, hogy nem akartam esküvőt, pont ezért, mert ott vágta volna hasra magát bőgve, sajnáltatva magát a násznép előtt, hogy rá figyeljen mindenki, ne ránk. :-) Esküvőt lefújtuk tehát, maradtunk jegyesek, de ez engem nem zavart annyira. :-) Három milliót sikerült 5 év alatt félretennünk, így el kezdtünk nézegetni házikókat (persze menet közben kiderült, hogy ez kevés, alig kapunk rá hitelt, be kell vonni még egy lakást, stb...). Na mikor megtudta, hogy házat keresünk, olyan érzelmi zsarolást vágott le, mint még soha. :-) Összehívta a szűk családot, én és a sógornőm nem lehettünk ott, csak ő a férje meg a két "pici" fia. Meg is beszélték, hogy külön akar menni mindkét fiú, de ehhez kellene az engedélye a jelzáloghoz, mellyel megterhelnék a szülői házat... Erre ő mondta, hogy ő meg nem szeretne elválni tőlük, ezért úgy lesz, hogy vesznek egy telket, azon három házzal, és így mindenkinek jó lesz. Együtt lesznek, de mégis külön. A fiúk nem akarták, erre ő rafináltan közölte, hogy nem engedi jelzáloggal megterhelni az akkori házukat, DE!!! hajlandó eladni, és ráadásként még minden pénzét beletenni ebbe a tervbe, és akkor mindenki jól jár... Mi amikor megtudtuk sógornőmmel, kiakadtunk, de azt mondta nekünk, hogy nyugodjunk meg, csak pár évről van szó, utána apóssal leköltöznek a telekre, ezt meg el lehet adni, s mindenki megy, ki merre lát. És cserébe az összes pénzüket beleteszik. Beleegyeztünk - naívak voltunk, meg hát más lehetőségünk nem is igen adódott, pénzhíján is voltunk, meg a két fiú is jól be lett etetve... No mindegy... nem is ez a lényeg... Gusztustalanságának csúcspontja csak ezután jött! Mikor terhes lettem, hashajtós sütit adott, hátha a görcstől elvetélek; de szerencsémre, a terhesség alatt olyan szinten undorodtam a kedvenc ételeimtől is, hogy nem volt kedvem megenni. Viszont szegény sógornőm megette, s két napig a wc-n ült. Nővér, tudta jól, mi a dörgés. Ha elég erős a szervezet, nem számít ez a kis project... de ha a szervezet stresszes, le van gyengülve, elég ennyi, és elmegy a baba. :-( Anyuka barátnői sem értették (és más sem), hogy nem lehet örülni az első unokának... hisz csak a saját vére!!!! No de mikor megszületett a bébikénk, az volt a leggusztustalanabb húzása! Nem kívánom részletezni, mert a mai napig nem bírom még a visszaemlékezést sem!!! Ilyen gusztustalan embert a föld nem hordott még a hátán! Majdnem meghalt a kislányunk, de szerencsére nem jött össze a terve! Na és sajnos ez kellett ahhoz, hogy a párom "megtanuljon" a lábára állni. :-( Bár még most sem teljesen, de visszagondolva a 13 évvel ezelőtti énjére, nagyon sokat fejlődött. Ez után a gusztustalan húzása után nálam eljátszotta az utolsó kártyát (még mikor megszületett a lányom, naivan azt hittem, majd most megjavul a kapcsolatunk, de ő akkor a gyűlölettől már annyira nem látott, hogy képes lett volna a saját unokáját megölni). Szóval nálam megszűnt létezni, meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, de komolyan! Ezt csak az tudja, akinek van gyereke! Gyűlöltem, és a párom is nagyon-nagyon megharagudott rá! Utána a párom nem szólt hozzá, nem beszélt vele, kitiltotta tőlünk, be nem tehették a lábukat hozzánk - még szegény apja sem, pedig aztán apósom nem tehet semmiről, Ő is egy bárány :-) - és mi sem mentünk feléjük. Ez szült furcsa szituációkat, hisz egy telken laktunk. Kerültük egymást rendesen... viccesen, orrfelhúzva, stb... Persze a telket eladni nem lehetett a jelzálog és egyéb más kritériumok miatt. Persze anyós megbánta, próbált volna közeledni, de bennünk annyi harag, keserűség, gyűlölet volt már, hogy látni sem bírtuk... Aztán vagy 4 év kellett hozzá és apósom egyedüli szélmalom harca, hogy végül szép lassan a közelébe engedtük ismét anyósomat a lányomhoz. (Egyébként a magyar törvények nem védik ilyenkor a mi helyzetünket... nagyszülői jogaival fenyegetőzött, s hogy tudd, van joga kizárólagosan az unokájával lenni, a szülők felügyelete nélkül - gondolhatod, hogy ki voltam készülve ettől! Hajrá Magyarország! A nagyszülőnek van joga, a szülőnek nincs...) No a lényeg, hogy após nagyon küzdött: Higgyük el, már megbánta, már megváltozott. Meg anyós barátnői is mondogatták persze... Szóval békülésünk úgy kezdődött, hogy karácsonykor együtt voltunk egy órácskára, majd szülinapon, majd már névnapokon is, végül már nyáron együtt ücsörögtünk a kertben. Nagyon megváltozott anyósom. Látta, hogy milyen mocskos természet volt, és pont azt csinálta saját magának, amitől tartott... Egyedül maradt (már ami a fiait illeti, ugyanis mikor a lányom megszületett, és volt az az ominózus húzása, sógornőm elhagyta a sógoromat, mondván, hogy ő még véletlenül sem akar ilyen családba keveredni, és emiatt sógorom, azaz a másik fia is elfordult tőle... igaz ő csak egy időre, míg új barátnője nem akadt, akinek persze anyós el kezdett nyalni, csakhogy ne veszítse el megint legalább azt a fiát.)

Szóval most már jó a viszony, sőt nyalja a seggünket, ha szabad ezt így mondani. :-) Rádöbbent az összes hibájára, és igyekszik jóvá tenni. (Már amit lehet.) A lányomat már imádja! :-) A tenyerén hordozza, nem tudna neki ártani... és persze a lányom is szereti őt. Végre olyan, mint egy rendes nagymama... Bár anyósnak még mindig nem a legjobb, de már én is úgy vagyok vele, hogy azt a "kicsit" elnézem, fontosabb a családi béke. Még egyszer nem akarok vele háborúzni, s nem magam miatt, hanem a lányom és a párom miatt. :-)